Idén nyáron ünnepelte tizedik születésnapját a sepsiszentgyörgyi sZempöl zenekar. A csapat alakulásáról, történetéről, jellegzetes stílusjegyekről, sikerekről, kudarcokról és jövőbeni tervekről Bocsárdi Magort, az énekes, hegedűs, trombitás frontembert kérdeztük.
– Hogyan kezdődött a sZempöl története?
– Sörözgettünk a régi Szimplában, amikor egyszer csak odajött Győző, a tulajdonos, és mivel tudta, hogy zenész vagyok, megkérdezte, nincs zenekarom? Hogyne lenne – mondtam, mire ő: „és holnap nem tudnátok zenélni egyet?” Így történt, hogy bevállaltam egy másnapi fellépést, pedig nem volt zenekarom. Gyorsan össze kellett szedni az embereket. Volt néhány zenész, aki ugyanott itta a sörét, másokat telefonon hívtam fel, összeültünk, s írtunk vagy nyolc dalt egy éjszaka alatt. Ezeket másnap kb. fél óra alatt lejátszottuk, azután improvizáltunk. Hallatszott, hogy nem kiforrott a zenénk, de Győzőnek megtetszett, és le is beszélt nekünk egy fellépést a pesti Szimplában; egy hónapunk volt rá, hogy felkészüljünk. Így aztán hívtunk még egy gitárost, és szinte naponta gyakoroltunk, amíg összeállt a repertoár.
– Én is ott voltam azon a koncerten, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondoljátok, amit csináltok, vagy sem. Érdekes, kicsit ma is így érzek veletek kapcsolatosan. Zeneileg nagyon profik lettetek, időnként mégis úgy tűnik: nem gondoljátok komolyan...
– Igen, ez tudatos, mármint az, hogy nem szabunk gátat a hülyeségnek. Az egyik fő eleme a zenénknek a játékosság, miközben ott bujkál egy kis irónia is a sorok, hangok mögött. Régebb gyakran megtörtént, hogy bizonyos más műfaji elemeket beemeltünk egy-egy pillanatra, aprócska jelzéseket, odaszúrásokat. A mottónk, amelyhez a kezdetektől tartjuk magunkat, hogy semmit sem és mindent komolyan kell venni a koncertjeinken. Sok minden belefér, de ez nem azt jelenti, hogy hülyeség az egész. Az utóbbi időben a hangzásra is több figyelmet fordítottunk, zeneileg nem szeretnénk elviccelni a dolgot.
– Gondolom, ezért jutottatok idáig. Hogyan változott a zenétek az elmúlt tíz év alatt?
– Folyamatosan épülgetett a hangzás, de az elektronikai alapokat Bence már a legelejétől hozta. Ma sincs túl sok hasonló hangzású zenekar Erdélyben, de amikor elkezdtük, még tényleg újdonságnak számított a gép mint zenei eszköz... Igazából két időszakra osztható a zenekar története, 2007-től 2010-ig volt egy aktívabb időszak, aztán leálltunk, és nem is volt célunk folytatni. Voltak kisebb feszültségek közöttünk, de valójában nem emiatt váltunk szét, mindenkit egy kicsit másfelé sodort az élet. 2012 végén Bencével élesztettük újra a csapatot, tagcserék is történtek, volt, aki más hangszeren játszott tovább. Tudatosan 2014 körül döntöttük el, hogy jó lenne egy ilyen audiovizuális show-vá gyúrni az egészet...
– Hogy tud úgy működni az együttes, hogy mindenki mással is foglalkozik, és nem éltek egy városban?
– Ez probléma, valóban, többnyire periodikusan próbálunk, koncertek előtt kell időt szakítanunk erre. Olyan is van, hogy fél évig nem is találkozunk egymással. Jó lenne többet zenélni együtt, kísérletezgetni, új dalokat összerakni. Szerencsére elég kreatív a társaság, ha együtt töltünk pár órát, rögtön születik valami. De azért rendszertelen a dolog, tavaly nyáron nyolc koncertet kellett visszamondanunk, mert nem tudtuk összehangolni a programjainkat. Ha évente lenne száz-százötven koncertünk, beleférne, hogy nyolcat visszamondunk, de így ez nagyon sok. Most kezd mindenki hajlani afelé, hogy elkötelezzük magunkat a zenekarnak, hogy néha más dolgokról mondjunk le emiatt.
– Általában hogy születnek a dalaitok?
– Ez változó. Az utóbbi időben, mivel ritkábban tudtunk közösen gyakorolni, egypár számnak az alapját Bencével ketten raktuk össze, aztán próbákon csiszoltuk őket a többiekkel. A Béla vagyok és a Fekete ember is így született. Viszont, ha van időnk, akkor közösen kísérletezgetünk új hangzásokon.
– Miért nincsenek igazi dalszövegeitek?
– Alapvetően instrumentális zenét játszunk, valahogy nem éreztük magunkénak, hogy nagy mondanivalókat énekeljünk, fontos tartalmat foglaljunk bele a szövegekbe. Ezt rengetegen csinálják, mi inkább csak olyan kommunikációs formaként használjuk a szöveget, mint egy hangszert. Szerintem így, kontextus nélkül is izgalmas tud lenni egy szöveg, akár egy ismert mondóka is a ritmikája, a jellege miatt...
– Ki mit hallgat civilben? Ez mennyire befolyásolja a zenekart?
– Sokféle zenét hallgatunk, de mindnyájan inkább komolyabb zenéket. Bízom benne, hogy ez hatással van saját szerzeményeinkre. Én főleg dzsesszt hallgatok, egyre kevesebb elektronikusat, és ha igen, akkor sem a táncolós változatot. Mást játszunk, mint amit általában hallgatunk.
– Mintha kissé fölényesen is kezelnétek, idézőjelbe tennétek, amit játszotok...
– Igen, sok minden idézőjeles nálunk. Igazából egy nagy közös játszótér a sZempöl, ahol mindenki szabadjára engedheti energiáit. Sokan zenélnek más együttesekben, más projektekben is, a sZempöl a kreativitásról, a zenébe foglalt szabadságról szól.
– Hogyan határoznád meg a zenekar stílusát?
– Úgy szoktuk hirdetni, hogy balkán-teatro-diszkó, ami sok mindent elmond, ennél pontosabban nem tudnám meghatározni. Szinte mindegyik szám más, nagyon sok műfaj keveredik.
– És miért Offchestra?
– Ezt olyan három éve raktuk hozzá, amikor elkezdtünk nem csak magyar helyeken játszani. Egy román vagy külföldi fesztiválon a sZempöl semmit sem jelent, akár egy dj neve is lehetne, ezért gondoltuk, valahogy meghatározzuk, hogy zenekar vagyunk. Az off csupán játékosság, nincs különösebb jelentése.
– Mikortól kezdtétek érezni, hogy valóban vevő rátok a közönség?
– Szerencsénk volt, mert a kezdetektől csupa pozitív visszajelzést kaptunk, ami kedvet adott. Ahhoz képest, hogy mennyi energiát fektetünk bele, nagyon jól működik a dolog, ami persze nem jelenti azt, hogy egészen elégedettek vagyunk. Lehetne több koncertünk, Magyarországra még nem sikerült igazán betörni, persze mi sem tettünk nagy erőfeszítéseket ennek érdekében. Pedig szerintem lenne rá igény, kevés ilyen stílusú zenekar működik Magyarországon. Román területen szerencsésebbek voltunk, Bukarestben idén is többször felléptünk már.
– Hogy lehet kiemelkedni a mezőnyből, amikor ekkora a kínálat?
– Folyamatosan keressük az új hangzásokat, igyekszünk nem másolni senkit. Törekszünk arra, hogy minél meglepőbb, váratlanabb dolgokat találjunk ki, hogy kilógjunk a trendekből, amit persze csak úgy lehet, ha ismeri az ember a trendeket. Fontos, hogy napirenden legyünk azzal, ami zeneileg történik a világban.
– Volt-e negatív tapasztalatotok, lebőgés valahol?
– Olyan igazi lebőgés egy volt, 2008-ban, amikor elkövettük azt a hibát, hogy elvállaltunk egy maturandusz-zenélést a Sugás vendéglőben. Javában buliztak az emberek, amikor megérkeztünk, és megszakítottuk a hangulatot egy meglepetés sZempöl-koncerttel, amelyet egyórásra terveztünk. Frakkba öltöztünk, komolyan felkészültünk, csak azzal nem számoltunk, hogy a társaságnak kb. húsz százaléka ismerte a zenénket, a többiek nem értették, hogy mi a franc ez. Páran buliztak, de elég sokan huhogtak, így aztán a szervezők mondták, hogy talán elég lesz ennyi. Akkor eldöntöttük, hogy esküvőt, kicsengetést nem fogunk vállalni... Bizonyos szempontból ma is eléggé megosztó a zenénk, egyesek nem tudják, mit kezdjenek vele. Nem értik a humorát, vagy éppen paródiazenekarnak tartanak. A Béla vagyok című dalunknak is vegyes a fogadtatása, van, aki túl hígnak, egyszerűnek, banálisnak tartja, de felvállaltan ilyen. Néha mi is gondolkozunk ezen, hogy állítsunk határt a hülyeségben, de én úgy érzem, minden belefér, ami belőlünk jön. Szerintem pont ettől működött a Vibe Fesztivál himnuszaként a Béla vagyok, hogy felvállaltan buta dolog, könnyen fogyasztható, miközben azért idézőjeles az egész, és van benne egy rejtett mondanivaló.
– Terveitek?
– Én akkor lennék elégedett, ha legalább egy hónapra el tudnánk vonulni közösen valahová, és úgy jönnénk haza, hogy leraktunk egy albumot az asztalra. Szeretném, hogy sokat tudjunk kísérletezgetni, gyakorolni együtt, minél több új számot vegyünk fel és tegyünk elérhetővé az interneten, mert ezzel idáig nem nagyon foglalkoztunk.
– Még nincs saját albumotok? Vagy ez már nem is divat?
– A CD inkább csak jelképes dolog, reklámfelület, általában a koncertek végén szokták árulni, ami fontosabb, hogy ki legyen adva és elérhető legyen online. Már van vagy kéttucatnyi felvételünk, de ezek nagy része nincsen jó minőségben felvéve és közzétéve. Jó lenne albumszerűen is megjelentetni, de még kellene rögzíteni pár számot, ami egyrészt időigényes, másrészt pedig anyagiakban is kell rá egy keret, hogy jó minőségű legyen. Úgyhogy ez még várat magára, remélem, nem sokáig. Ami biztos, hogy több új dal van kilátásban, igyekszünk lendületesen indítani a következő tíz évet is.
– Hogyan ünnepeltétek az évfordulót?
– Amikor rájöttünk, hogy tízéves lesz a zenekar, eléggé megdöbbentünk, hogy mennyi idő eltelt, és végül is elég nagy szeletét kitöltötte az életünknek a sZempöl, anélkül, hogy észrevettük volna. Kapóra jött, hogy újraindult a Szimpla, ott tartottuk az évfordulós koncertünket, ahová szerettük volna elhívni az összes volt és jelenlegi tagot. Végül sajnos nem tudott mindenki jelen lenni, de többen is ott voltak a régiek közül. Azelőtt az egész csapattal közösen kimentünk Uzonkafürdőre, ahol két napot együtt próbáltunk, és elemlegettük a régi időket. Igazából ez az együttlét volt az ünnep számomra, a koncert ennek volt a megkoronázása.
– Szerinted el lehetne jutni arra a szintre, hogy csak a zenekarból megéljetek?
– Nem biztos, hogy jó lenne, ha csak ettől függnénk anyagilag, nem szerencsés, ha a művészetben üzleti érdekek kezdenek érvényesülni. A sZempöl a szabadságról szól, mi azt játsszuk, amit szeretünk, amit jólesik játszani, és ezt szeretnénk megtartani.
A sZempöl jelenlegi tagjai:
Bocsárdi Magor (ének, hegedű, trombita), Kónya Ütő Bence (sampler, billentyű, ének), Albert Nagy Örs (szaxofon, ének), Gáspár Álmos (gitár, doromb), Vitályos Lehel (basszusgitár), Ferencz Áron (dob, ütőhangszerek), Páll Gecse Ákos (scratch, haneffektusok, ének), Rancz András (vetítés), Bitai Csanád (keverőpult).
