– Mindenekelőtt tisztázzuk, mi az Ernella: film vagy színház?
– Kamara-, még inkább lakásszínházi előadásnak készült, nagyon szűk, intim térben dolgoztunk, ehhez képest és ezzel együtt formálódott a történet is, ami nagyon visszafogott színházi nyelvezetet, stílust igényelt. Két-három előadást követően döntöttünk úgy, hogy filmet csinálunk belőle, mert azt láttuk, hogy a közönség nagyon intenzíven kapcsolódik a történethez, lakásszínházi körülmények között viszont egyszerre legfeljebb negyvenen láthatták. A színházat általában nem egyszerű filmre átfordítani, sikerülni is csak ritkán szokott, mivel a két műfaj nyelvezete, jelrendszere közötti különbség hatalmas. Ettől függetlenül nem éreztem kockázatosnak a kísérletet, mivel a produkcióban nem volt pénz, nem toporogtak producerek a küszöbön, hogy el kell jutnunk vele a vörös szőnyegre.
– A műfajok közötti oda-vissza kirándulás milyen mértékben alakította a darabot, az eszköztárat?
– A forgatás után az Ernellát visszavittük a színházba, a filmes kiruccanás pedig sokat finomított a színházi előadáson. A forgatás két hét alatt lezajlott, az utómunkálatok alatt pedig folyamatosan játszottuk a darabot, majd 2106 nyarán bemutattuk a filmet Karlovy Varyban, ahol fődíjat nyert. A két produkció azóta is párhuzamosan fut, előfordult, hogy délután vetítésen vettünk részt, este meg játszottuk az előadást. Valószínűleg az is előfordult már, hogy a közönség átment a vetítésről az előadásra, és össze tudta hasonlítani a két médium nyelvét, eszközeit. Erre egyébként  Sepsiszentgyörgyön is lehetőség lesz. A film elkészítéséhez semmiféle állami támogatást nem akartunk igénybe venni, elsősorban magunknak akartuk bebizonyítani, hogy így is képesek vagyunk létrehozni valamit. Igazából nem volt kedvem újra végigcsinálni azt a hercehurcát, amivel egy nagyjátékfilm elkészítésének folyamata jár ma Magyarországon a forgatókönyv fejlesztésétől a finanszírozáson át a filmalapos vetítésekig. Ez a film két hónap alatt elkészült, míg a Fehér tenyér vagy a Bibliotheque Pascal öt-hat évet is igényelt. Bele is lehetett volna bukni, de úgy voltam vele, ha nem sikerül, legfeljebb nem mutatjuk meg senkinek. Miután megnézték néhányan, megmutattuk a Magyar Filmunió vezetőjének, aki azt mondta, a film nem alkalmas arra, hogy elküldje a soron következő A-kategóriás filmfesztiválra, Karlovy Varyba. Így aztán magánúton juttattuk ki a filmet.
– Ilyen körülmények között hogyan lett ebből sikertörténet?
– Az előző munkásságomtól természetesen nem függetleníthető módon hamarosan visszajelzést kaptunk a fesztiváligazgatótól, hogy szeretné a filmet a hivatalos fesztiválprogramban. Abban az évben a miénk volt az egyetlen magyar film, amely egyáltalán részt vett A-kategóriás versenyen, sőt, díjat is nyert. Tavaly nyár óta közel nyolcvan fesztiválmeghívásnak tettünk eleget, akár csillogó premierkörnyezetben is bemutathattuk volna otthon a filmet. De miután ez egyáltalán nem illett volna a karakteréhez – kis barkácsmozi, saját lakásunkban forgattuk, gyerekeink játszanak benne, tanítványaim közreműködésével vettük fel –, úgy döntöttünk, hogy lakásbemutatót rendezünk. Ezt kezdetben a filmszakma egyetlen szereplője sem vette komolyan, ennek ellenére 2016 őszén a saját lakásunkban tartottuk meg a premiert. A későbbiekben ebbe az irányba nyitottunk, több mint száz további lakásvetítésre került sor Budapesten és országszerte, közülük közel nyolcvanon magam is részt vettem. Romániába ebben a formában még nem jutottunk el, de a filmet és a színházi előadást is bemutatták már hagyományos körülmények között.
– Az emberben a nyolcvanas évek titkos házi videózásainak emléke merül fel…
– Ez is benne lehet, minden­esetre óriási arra vonatkozó igényt tapasztaltunk, hogy vetítés után még egy ideig együtt maradjanak a emberek, megvitassák a filmet, mert a klasszi­kus mozi elveszítette ezt a funkcióját, személytelenné vált. Mindez azért működhetett egyébként, mert nem volt előre kitalálva, nem volt benne semmi spekuláció, mindig a lehető legorganikusabb irányba léptünk tovább, a történet, mondhatni, önmagát írta. Nem igazolódott be az a félelem sem, hogy ez a módszer majd elviszi a közönséget a mozikból, hanem épp az ellenkezője: a lakásvetítések elindulásával a mozinézettség is emelkedett.
– Másképp él-e ez a film a lakásvetítés körülményei között, illetve a moziban?
– Ez a hetedik nagy játékfilmem, a korábbiak mind nagy költségvetésű alkotások voltak, elég jól is szerepeltek, megvolt a közönségük. Csakhogy korábban fogalmam sem volt, kikből áll ez a közönség, legfeljebb a statisztikákat ismertem, miszerint a moziba járók többnyire a 20–40 évesek közül kerülnek ki. A lakásvetítések és lakásszínházi előadások révén viszont kapcsolatba kerültem ezzel a közönséggel, konkrétan bejöttek a lakásomba, és én is vendégeskedtem náluk. Roppant fontos dolog ez, mert ahhoz, hogy hitem legyen alkotni, két dolog alapvetően szükséges: kivel csinálja az ember, illetve hogy kinek. És most mindkettőt látom. Egy ilyen vetítéssorozat többek között azt az évek óta hallható sirámot is cáfolja, miszerint ebben az országban nem lehet élni, el kell innen menni. Most már állítom, hogy rengeteg értelmes és érzékeny ember él itt, akik nem látszanak. Ennek ellenére nem kockáztatnám meg, hogy ők a csendes kisebbség, mert egyáltalán nem biztos, hogy kisebbséget jelentenek. Ez a felismerés nagy erőt tud kölcsönözni az alkotónak.
– A „nézővel” való találkozás milyen felismeréseket hozott a témaválasztás tekintetében? Például azt, hogy a családban zajló történetek, feszültségek, egyáltalán, a mindennapi élethelyzetek érdeklik leginkább az embereket?
– Én nem tudom kitalálni, mi érdekli az embereket. Esetleg magamban tudom megtalálni, mi is érdekel valójában. Mert sokáig áltathatjuk magunkat azzal, hogy a mindenhonnan szóló és szembejövő nagy absztrakt témák érdekelnek, és társadalomtudatos művész lévén, nekem ezekről kötelességem valamit mondanom. Az Ernelláék próbafolyamatának az elején éppen ezt a kérdést tettem fel: bennünket, a film alkotóit mi érdekel valójában, miről van mindannyiunknak mondandónk. És a családot találtuk meg, a párkapcsolatot, a gyerekeket. Mindazt, amiben az életünk percei zajlanak, amiről tapasztalattal rendelkezünk, amiről konkrétan tudunk beszélni. A privát szférát persze igyekszünk tágítani, egyetemessé tenni, lehántani róla a belterjes dolgokat. Mert a szülő mindig szülő volt és marad, a gyerek meg gyerek, a nő nő, a férfi férfi. Az együttélés pedig nem megy konfliktusok nélkül. És ami egyértelmű megerősítés: külföldön, Dél-Koreától Mexikóig ugyanúgy reagáltak a film fordulataira, mint a budapesti lakásokban.
– Ön következetesen cáfolja, hogy a film saját családjának konfliktusaiból táplálkozna. Nem tart attól, hogy minden általánosításra való törekvés ellenére a „néző” mégis arra gondol: micsoda feszültségek lehetnek Hajduéknál...
– Erre mindenekelőtt azt tudom mondani, hogy Hajduéknál sokkal nagyobb feszültségek vannak, mint a filmben. Egyébként az említett nézői képzetet mi azzal is „súlyosbítjuk”, hogy a gyerekeink is játszanak a filmben, amelyet ráadásul a saját lakásunkban forgattunk. Ez a fokozott hitelesség érdekében alkalmazott trükkként is értelmezhető, de minderről azért aránylag kevesen tudnak. A motívumok pedig esetenként több áttétellel kerültek a szövegkönyvbe. Valóságos elemekből összerakott fikcióról beszélhetünk, amelyre valamilyen mértékben hatottak a saját családi történetek, de az előadás sokkal erőteljesebben visszahatott a saját családi körre. Időnként azt vesszük észre otthon, hogy az előadásból származó mondatokkal reagálunk egyik-másik élethelyzetre.
– Ezen tapasztalatok tükrében hogyan tekint vissza a korábbi, erőteljesen absztrahált történeteket felvonultató alkotásaira?
– Nagyon nehéz ezt elemeznem, mert azokat is én készítettem. Disszonáns érzéseket táplálok, akár egy bűnöző, akin a korábbi bűncselekményeit kérik számon, és ő hiába mondja, hogy időközben megjavult. Bizonyos filmjeimet nem is bírom végignézni, mert ma már egészen mást gondolok a világról, a formanyelvről. Az Ernelláék egyfajta paradigmaváltásnak számít. Ennek folytatása a legújabb produkciónk, a Kálmán-nap című előadás, egy névnapozás története. Egyre inkább azt érzem ugyanis, hogy a magyar társadalom által kínált témák közül továbbra is feldolgozatlan az egyik legfontosabb: a középosztály élete. A művész értelmiség jellemzően inkább az extremitások, illetve a periférián élők felé fordul, de az a réteg, amelynek állapota az egész társadalom állapotának fokmérője, a középosztály, nos, ez hiányzik. Úgy éreztük, az Ernelláékban sok mindent elmondtunk, de sok mindent nem. A második nekifutás egyik központi témája a párkapcsolatok szexualitás vonzata, ami az Ernelláékból teljes mértékben hiányzik. És a kimondatlan dolgok további pótlására valószínűleg harmadik része is lesz ennek a sorozatnak.

HAJDU SZABOLCS
Filmrendező, színházi rendező, forgatókönyvíró, színész, az új magyar filmes generáció egyik meghatározó tagja. 1972-ben született Debrecenben, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Simó Sándor vezette osztályában tanult 1999-ig, de a harmadik év felénél abbahagyta tanulmányait. 2000-ben készítette el Macerás ügyek című első játékfilmjét, amely 2003-ban a Magyar Filmszemle legjobb első film díját nyerte el. 2006-ban készítette a tornászok világában játszódó, részben önéletrajzi elemekre épülő Fehér tenyér című filmet, amely többek közt a 37. Magyar Filmszemle legjobb rendező, legjobb operatőr, Aranyolló (vágásért) és közönségdíját is elnyerte. A 2010-es Filmszemlén a Bibliotheque Pascal című alkotása kapta a fődíjat. Utóbbi két filmmel nevezett az Oscar-díjra Magyarország. 2016-ban az Ernelláék Farkaséknál című filmje elnyerte a Karlovy Varyban rendezett filmfesztivál fődíját, illetve a legjobb férfi színészi alakításért járó díjat is. A filmet 13 operatőrrel vették fel, közülük 12-en a Hajdu diákjai voltak. Első alkalommal fordult elő, hogy ugyanazon filmfesztiválon rendezőként a főíjat és a legjobb főszereplőnek járó elismerést is ugyanaz a személy vehette át. Játékfilmjei: Macerás ügyek (2001), Tamara (2004), Fehér tenyér (2006), Off-Hollywood (2007), Bibliotheque Pascal (2010), Délibáb (2014 – Ház a térkép szélén című Tar Sándor-novella nyomán), Ernelláék Farkaséknál (2016). Fotosabb díjak, elismerések: Balázs Béla-díj (2007), Magyar filmkritikusok B. Nagy László-díja (2007, 2011), Magyar Filmszemle Aranyorsó-díja (2010), Debrecen Város Csokonai-díja (2010), Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíja (Kristály Glóbusz) a legjobb filmnek (Ernelláék Farkaséknál, 2016), Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb színész díja (Ernelláék Farkaséknál, 2016). Felesége és állandó munkatársa Török-Illyés Orsolya marosvásárhelyi színművész, Illyés Kinga lánya, aki 2000 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja volt. Két gyermek szülei. Hajdu Szabolcs  vendégművésze volt a Tamási Áron Színháznak is. Az 1999/2000-es évad Barabás Olga-rendezte Ibsen Peer Gyntjében ő játszotta a címszerepet.