Hát eltemették a régi Magyarországot. Szép temetése volt. Sírját beültették virágokkal, és fejtül hímes fejfát szúrtak. Hogy akik élünk még, sírhassunk és sírjunk, és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a hímes, csillagos, buzogányos fejfát.
Minket még a temetésre sem hívtak meg… Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is, és – hiszünk örök életünkben. Elindulunk új utakon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét és egy szilánkot egy keresztre feszített ország keresztjéből.
*
Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak, és sokan átkozódni is. És sokan álmodozni, és sokan megtanultak sírni is, de a legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek hegyeinkből lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, ki, arra napnyugat felé. Hogy soha vissza ne jöjjenek.
De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége, és a sírásnak is (...)
Felébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból! Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De biztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak nincsen helye itt most.
Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom! 
*
Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába… Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat; a gyávákat, a bűnösöket vagy a bűnbakokat. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett. Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet. Nem is kérünk.
Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldus-alamizsnát rendelt számunkra. Nincsen sok értelme ennek. A mi igazságunk: a mi erőnk.
Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.
A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak.
Az Élet nem vár, az Élet rohan.
Kiáltó szómmal ezt kiáltom!
*
A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar.
Kétmillió magyar, ezeresztendős históriája tudatában és tanulságaival, geográfiailag egységes területen egy 13–14 milliós, nem homogén lakosságú, fiatal, alig félszázados önálló életet élő, szegény ország keretében nagy súlydifferenciákat okozhat, amennyiben vele együttműködik vagy pedig ellene dolgozik.
Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt. Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük.
Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának.
Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.
*
Kétmillió magyarra mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, amelynek részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása.
Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni, és azt fogják végül kivívni maguknak szász és román erdélyi testvéreink is. (...)
Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhet Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.
Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romá­niának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, amelynek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.
Alkudozni nem fogunk. Elég erősnek érezzük magunkat, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk és szilárdan megálljunk. Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia (általunk lehet).
*
Valóságot akartam láttatni, igaz­ságokat akartam kiáltani, amelyek fájnak a gyávának, elnémíthatják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót.
Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában…
Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös-vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága:
Ébredj kétesztendős álmodból, és állj az új életben tusakodni akarók közé, elég a passzivitásból.
Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára.
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudozni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk.
Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán.

Szerk. megj.:
A röpirat ügyében valójában két felelős férfiúval, Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal, a Keleti Újság vezető, illetve főszerkesztőjével dugták össze fejüket, úgy döntvén, hogy mindhárman külön-külön is kidolgozzák a történelminek tetsző programot. Kós készült el határidőre, az ő szövegét fogadták el véglegesnek, és Weisz Sándor, a Lapkiadó igazgatója vállalkozott, hogy tízezer példányban kinyomtatja. Măcelariu cenzor számos kivetnivalót talált benne, de Kós Károly leült véle, és pontról pontra végigmentek az egyébként negyvennyolc oldalas szövegen, mely végül megjelent, sajtósikere is támadt, de tömeghatása nem, lévén hogy a korabeli magyar politikai élet – Ligeti Ernő író szavaival –: rangrejtett irányítói megakadályozták, hogy a kinyomtatott példányok zöme célba érjen, s idő előtt fellármázza az erdélyi közvéleményt. Az irodalmároknak tehát sikerült megérlelniük az eszmét, s a passzív ellenállás poltikusainak pedig gyorsan el is altatniuk. (F. Á.)