Milyen csemege megint! Egy regény Magyarországról száz év múlva, II. Árpád király korából. Ki ne akarna erről olvasni! Igaz, hogy csak egy költő álma. De milyen költőé! Kinél az álmok valóságokká válnak s a valóságok álmokká. Isteni cserebere. Köztudomású, hogy az Androméda-csillagot hamarabb fedezte föl, mint a csillagászok. A jövő század regénye fölött még csak harminc év szaladt el, s máris sok hihetetlen fantazmagória és találmány, amiről ír s amiket Tatrangi Dávid már tud, részben megvalósult, részben közel van a megvalósuláshoz.
Csakhogy kár teneked, jó poéta, Sassa asszonyt kergettetni a levegőben a te mindentudó Tatrangiddal. Jobb volna teneked a miniszteri előszobákban ácsorogni, hogy a választóidnak kieszközölj valamit, az egyiknek királyi tanácsosságot, a másiknak Ferenc József-rendet, a harmadiknak trafikengedélyt és nem tudom, mit. Mert íme, letelt a három év. A nemzetnek írtál három nagy munkát, amelyekből legalább egy örökéletű; a lapjaiddal segítetted összetörni a megaggott Deák-pártot, amely most már agóniában van, de mit tettél a választókerületedért?
Úgy kellett annak történnie. Az emberek nagyon kicsinyek idelent, és a politikai népszerűség olyan növény, amelyhez öntözőcsatorna kell. Az 1872-i választáson a Terézvárosban megbukott. Egy névtelen fiatal ügyvéd teperte le. Mandátumot ugyan hamar kapott Dárdán, hanem azért ez az esemény lehangolta. Ez volt az első fullánk, melyet a politika istenasszonya beledöfött.
A második fullánk is tőle való. A választási költség, vagy ötezer forint, úgy maradt ott, hogy senki sem akarta vállalni. Jókai könnyedén izzadta ki az ötezer forintot, bár nem könnyen szenvedte a Róza asszony keserű szemrehányását. De ez nem is lett volna olyan nagy szerencsétlenség. Hanem kéz kezet mosván, Várady is igénybe vette a Jókai szívességeit, ki apránként beugrott vagy tizenötezer forintig, amivel ismét megindult a lejtőn az anyagi romlás felé.  S ha egyre szaporodtak a babérai és munkái, bizony ezek a hitvány papírok is egyre szaporodtak, elnyeléssel fenyegetve életnyugalmát.
Hiába volt most már meg a kedves Stáció utcai ház a pumpás kúttal az udvaron, melyen III. Róza egész nap húzogatott vizet a bábuinak. Hiába telepítette oda Hegedüséket is a mellékházba, Illéssyék eddigi lakásába, hogy amikor kedve tartja, mindig legyen egy kis társasága: titkon a gond emészti, a szépen ívezett homlok alatt szomorú gondolatok rejtőzködnek; ha kiül az udvarra, előhozván esztergáját, hogy mint a csizmákat varró Tolsztoj gróf, ő is beálljon egy-egy félórára mesterembernek, az jár eszében, hogy ez a ház voltaképpen már nem az övé.
Íme a csalfa politika, mely szerzett neki életében egy dicső napot, aminőt kevés halandó ér el, milyen kegyetlenséggel szedi vissza az örömöket: s ha még ez volna az utolsó harapása!
Jókai élete ezentúl megint nélkülözi a megelégedés jóleső érzéseit, melyekre mindig vágyott. A megöregedett feleség, visszavonulva a színpadtól, elégedetlen sorsával, duzzogó, ha a tükörbe néz, látja arcának fonnyadását, a kezei is megcsúnyultak, pedig ezekről egykor még vetélytársa, Lendvayné is elismerte, hogy a legszebb kezek Magyarországon. Nem csoda tehát, hogy házsártos és féltékenységi rohamaival vérig képes urát keseríteni.
Balul ezt az asszonyt megítélni nem szabad; minden a helyzetből folyt és a jellemekből. Ami fölött vígan siklottak el egykor, a korkülönbség, most kezdte magát megbosszulni. A korral beállottak a gyakori betegségek, az asszony elhagyta magát, a hatvan év felé járt, de hetvennek látszott, múmia volt; szerelemmel szeretni többé nem lehetett.
A bennfentes vénasszonyok, akikről már tettünk említést, még mindig ott voltak körülötte, jobban, mint valaha és folyton nagyobb bögrékből itták a kávét. Más nem is igen járt a házhoz. A régi barátnék részint kihaltak, részint száműzettek, az újakat, ha valakit kegyébe fogadott, legott kimarták. Hiába volt ott egymás végiben öt-hat szalon, drága öreg szekrényekkel, bronzokkal, vázákkal és mindenféle encsem-bencsével, azokba senkit sem vezethetett be Jókainé.
Szomorú ház volt az, nem járt oda egy lélek se. Sőt a vén sárkányoknak se volt most már kire áskálódniok. Annyira megettek már minden ismerőst innen, hogy végre nem maradt más érdekes személy, aki ellen a „patronát” még fel lehetett „húzni”, csak maga a gazda. Tehát a Jókai külső élete egyes részleteit színezték ki, s célzatokban, parabolákban beadtak az asszonynak éppen annyi mérget, amennyi egy napra elég.
Jókainénak pedig csak a szépségét vette el az idő (csak a nagy olaj-sötét szemei világoltak még mindig parancsolóan s ékesen az ónszín arcán); hatalmas temperamentumát, a fékezhetetlen indulatkitöréseket, a zsarnoki szigort meghagyta. Hiszen a kor legnagyobb tragikája nem válhatott nyöszörgő öregasszonnyá – neki ilyennek kellett maradnia. S most még a betegségek is növelték ingerlékenységét. Örökös felhő borongott a sárga ház fölött. Jókai szép tiszta, ártatlan tekintete szenvedést árult el, mintha csak valami zsellér volna itt, ki hangosan beszélni sem mert.
Voltaképpen Jókai volt mégis a ház bálványa. Jókainé valóságos rajongással csüggött férjén, de „gyöngédségét” a maga módja szerint gyakorolta. Jelenetek, melyek Jókait mélyen elkeserítették, ritka nap, hogy elő nem fordultak, többnyire az étkezéseknél. Jókainé tudta, mivel tartozik a Jókai névnek, s féltékenyen őrizte annak méltóságát kifelé. Sőt haragjának forrása is éppen a Jókai-nimbusz volt legtöbbször és nem az ő önzése vagy női hiúsága. A megalázások, amelyeket férjének tőle kellett szenvednie – éppen az ő fölemelését célozták. Ily ellentmondó motívumok szerepelnek a ház viszályaiban. Kínozta férjét, mert szerette. Tudta, hogy ezzel boldogtalanná teszi, mert férje is kitört nagy ritkán, s ilyenkor mély kétségbeesés vett rajta erőt, mely egész idegrendszerét megrázta; tudta az asszony ezt, de ki mindenkinek parancsolt, magának nem tudott parancsolni.
Nehéz eligazodni a két lélek csodálatos világában, s még nehezebb világossá tenni, hogy egy asszony, aki nagylelkű, magasan szárnyaló, sőt jó, miként keserítheti el egy jó embernek, egy nagy gyermeknek az életét haszontalan házsártossággal? Hát ehhez mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az öregasszony és a férje közötti viszony, mely eleinte szerelem volt, később két nagy szellemnek szövetsége lett, idők folyamán egyre formálódott; eleinte az asszony volt a híresebb, az asszony volt a nagyobb numerus, eközben Jókai egyre emelkedett becsben, míg később az asszony nimbusza halványodott. Egyszer az egyik volt a nap és a másik a hold, később megfordítva. Ebben az összekeverésben szinte egyetlen fogalommá forrtak össze ők ketten. Jókai darabokat írt nejének, amelyekben az dicsőséget aratott. Jókainé ellenállásra izgatta és irányította férjét a küzdelem napjaiban, s ekkor vert gyökeret a magyar szívekben. Jókai és Jókainé az egymás kreatúrái voltak az egymás tudatában. Több ez, mint férj és feleség.
Az érzéki szerelem elmúltával újra formálódott a viszony; Jókainénak most már csak úgy jött elő az ő fiatal férje, mint az anyának a könnyelmű, de zseniális fia, akit nagy kordában kell tartania, hogy ember legyen belőle s el ne pazarolja a nimbuszát. A házi sárkányok, akik mindig tudtak valami pikánsat mondani, valami olyanfélét, ahol Jókai mint a nők kedvelője szerepel, még mindig lázba hozták, de ez már nem a feleség kétségbeesett fájdalma és haragja volt, nem a szerelmén ütött seb, melyet a szerelem hamar elcsitít, hanem az anya állandó aggodalma, hogy fia valami piszokba keveredik. Féltékenységi jelenetek tíz-tizenöt év előtt is voltak köztük, de ezeket szélcsend követte, azokat Jókai föl se vette; egy-dacára annak, hogy Jókai sohase tartozott a szoknyahősök közé; nem volt érzéki ember; regényeiben sem kereste, sőt elkerülte a buja jeleneteket. Gáncsolni valót senki benne nem találhatott. Egyetlen „lángja”, a lenhajú Ottilia is csak egy édes-bús emlék és nem erkölcsi szeplő.
Ugyancsak sok vihart okoztak – és itt már jogos is volt az öregasszony háborgása – a vissza­térő váltók. Látta, hogy megy be mindig beljebb és beljebb az anyagi bajokba, s hogy csapnak majd össze egy napon fejük fölött a hullámok. Megtelt haragos lelke villámokkal, és hát ezeknek ki kell jönni, nem bírt a természetével.  Aztán ha még mindent tudna az asszony! Hiszen az ilyen váltóknak csak az egyik része jön bosszút állni. A másik része meg ott várja a maga jelenését a bankokban és az uzsorásoknál. Mennyi titok van még, amit az asszonynak meg lehetne tudni. Ha tudná, hogy nemcsak olyan váltókat fizet, amelyeket aláírt, hanem híre menvén váltóműveleteinek, olyanok is akadnak, akik egyszerűen váltót hamisítanak a nevére. Szegény emberek, nyomorult családapák végső kétségbeesésükben ilyenre vetemednek. Aztán eljönnek könyörögni, s fenyegetőznek, hogy főbe lövik magukat. A költő elérzékenyedik és fizet. Tudják ezt már felőle. Az ördög lánca ez, húzódik-húzódik, egyik szem a másikba kapcsolódik. A váltók rendezése elnyeli a nagy jövedelmet, de hogy ezt az asszony észre ne vegye, el kell árasztani pénzekkel, s ezt csak új váltókkal szerezheti be. Be kell tölteni minden kívánságát, fényűzési hajlamát, ez elaltatja az asszony gyanúját és elaltatja a Jókai lelkiismeretét is, hogy legalább az asszony is élvez a pénzen valamit. Egy ilyen titok, egy ilyen hazugság maga képes elvenni egy családi fészek melegét, derűjét. De lesz még több titok is. Összegyűltek apránként, és most ezek teszik szomorúvá a házat, ahol azok a szép regények születnek.
 

(folytatjuk)