Elmondom, hogy történt, mint történt.
Háborúba ment a király. Éppen Zala vármegyén húzódott át rengeteg nagy sereggel, s amerre elhaladt, a népek kicsődültek az út mentére, hogy színről színre lássák a világhíres királyt. Ott álldogált a népek közt egy szegény jobbágyember is: Deák Balázs. Öreges ember volt, de még jó erejében. Fiatalabb korában ő is király katonája volt, s hej, sok kunnak beverte a fejét!
No, hanem az rég volt, ámbátor azt mondta Deák Balázs a népeknek, hogy ő most is jó szívvel beállana a király katonái közé, s tűzbe-vízbe követné a királyt.
– Haj, Istenem, csak még egyszer lássam uramat, királyomat – sóhajtozott, epekedett Deák Balázs –, örömmel feküdném az én koporsómba!
Hát amint így sóhajtoznék Deák Balázs, egyszerre csak rettentő nagy porfelleg kerekedik, hallik a kürtök szava, reng a föld a paripák dobogása alatt.
– Jő László, jő! – kiáltják a népek.
Aztán csakugyan a porfellegből kiválik a király: egy fejjel magasabb volt a vitézeinél.
– Ihol a király! – örvendezett Deák Balázs.
Épp akkor indult lefelé a hegynek a lejtőjén a király, utána sereglettek a vitézei.
De alig lép kettőt-hármat a paripa, mitől, mitől nem, megijed, s mintha szemét vették volna, vágtatott lefelé szörnyű vágtatással. Úgy látszik, a király mikor a tetőre ért, eleresztette a kantár szárát, s mire megragadta: késő volt már, ámbátor vasnál erősebb volt a keze, nem tudta paripáját visszatartani, az meg egyenesen nekivágott egy rettentő mély szakadéknak. A vitézek mind utána, sebes szélnél sebesebben, de hiába, nem tudtak elejbe kerülni! Még egy-két lépés, s hanyatt-homlok zuhan László a szakadékba.
De ím, halljátok, mi történt! A szakadék szélén hirtelen meghőkölve áll meg a paripa, szinte hátraesett, mintha bunkósbottal fejbe ütötték volna. Pedig nem ütötték fejbe bunkósbottal, csak egy ember fogta meg a kantárt, a zabla mellett, ettől hőkölt hátra.
Deák Balázs volt ez az ember.
– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a király.
– Deák Balázs a nevem, felséges királyom. Míg fiatal voltam, katonája voltam.
– Derék ember vagy, Deák Balázs. Van-e lovad?
– Nincs, felséges királyom. Szegény jobbágy vagyok, honnét volna?
– No, ha nincs, adok én.
Azzal intett a király, hogy vezessenek elé egy paripát.
Mindjárt elővezettek egy szép fekete paripát. Föl is volt nyergelve, föl is kantározva. Arany s ezüst volt minden szerszámja.
– Ülj erre a paripára, Deák Balázs. Amekkora földet benyargalsz ezen a paripán, mind a tiéd, s ez órától fogvást nemes úr vagy te is.
Felült Deák Balázs a paripára, s nekivágtatott a völgynek. Repült a paripa, mint a madár, egy pillantás múltán eltűnt a király szeme elől. A király meg tábort ütött a hegy tövében, s úgy várta vissza Deák Balázst. Vissza is jött ez, mire esteledett, alkonyodott.
Leszállott a paripáról, kalapját levette, s úgy állt a király elé.
– Na, Deák Balázs, jó nagy földet jártál-e be?
– Nagyot, felséges királyom, túlságos nagyot. Sok ez ilyen jobbágyembernek. Ó, felséges királyom...
– Mit akarsz mondani, Deák Balázs? Látom, hogy valami nyomja a szívedet.
– Nyomja, felséges királyom, nyomja. Mondom, hogy sok az a föld nekem. Adhatok-e belőle a jobbágytársaimnak? Hadd boldoguljanak ők is.
– Szívem szerint beszéltél, Deák Balázs – mondta a király megindultan. – Hát csak juttass a társaidnak is.
Azzal a király Isten kegyelmébe ajánlotta Deák Balázst, s ment tovább vitéz seregével.