Évfordulót ünnepelt a hónap közepén a Hamasz: az iszlamista mozgalom egy évvel ezelőtt vette át a korlátlan hatalmat a Gázai övezetben, kiszorítva onnan a rivális Fatah embereit és fegyvereseit.
A puccs során több tucat ember vesztette életét, a Fatah néhány fontos személyisége Jordániába vagy Egyiptomba menekült — ma már szó sem esik róluk a hírekben. Akárcsak Mohamed Dahlánról, az amerikai ihletésű palesztin rendőri politika korábbi megbízottjáról, a Fatah egykori biztonsági főnökéről. Az amerikai kormány nem sokkal a puccs előtt kezdett fegyvereket szállítani Gázába — a Hamasz elleni harchoz. A puskákkal és géppisztolyokkal aztán a Hamasz milicistái lőttek a Fatah híveire — emlékeztetett írásában a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
A milicistáknak minden okuk megvan az ünneplésre. A Hamasz fegyveres szárnya ma már 16 000 embert számlál, a fegyverek a Sínai-félszigeten épített föld alatti csempészalagutakon keresztül érkeznek. A milicisták alkotják azon kiválasztottak körét, akik elhagyhatják az Egyiptom és Izrael közé bezárt Gázát: az alagutakon át, Egyiptom érintésével Iránba vagy Afganisztánba utazhatnak, hogy ott a polgári Palesztina és a cionista entitás elleni harcra kapjanak kiképzést.
Saját harcosainál több emberről a Hamasznak nemigen kell gondoskodnia. A Gázai övezet 1,3 millió lakosának többsége a mai Izrael területéről érkezett menekült; ha rászorulnak, az ENSZ juttatja őket segélyhez. Ma a gázai lakosság mintegy hetven százaléka függ a külföldi segélyektől. Az aktív korú népesség több mint hatvan százaléka napi két dollárnál kevesebbet keres. Az övezet üzemanyag-ellátásáról a Fatah vezetésű rámalláhi palesztin autonóm hatóság gondoskodik.
A minimális ellátás tehát biztosított; a külvilág is hozzájárul a Hamasz stabilizálásához — annak a szervezetnek a fennmaradásához, amely a maga rasszista és állítólag vallásos ideológiájával Korán-állammá változtatta a Gázai övezetet. Egy friss felmérés szerint a népesség hetven százaléka azt vallja, hogy a Föld bármelyik részén szívesebben élne, mint Gázában.
Mindazonáltal még a Hamasz bírálói is kénytelenek elismerni, hogy a temetői nyugalomban megszűntek a rivalizáló családok közötti harcok. Az utcákon már nem őgyelegnek fegyveres bűnözők. Már nem fontos, hogy az ember egy vezető pozícióban lévő családhoz tartozzon. Nem kell többé fegyvert hordani önvédelmi céllal — mi több, tilos is.
Emberjogi szervezetek kíméletlen fellépésről beszélnek. Állításuk szerint a Hamasz több száz Fatah-tagot tart börtönben. Közülük százhúszan rejtélyes körülmények között meghaltak. Az oktatási intézmények, a bíróságok és a tájékoztatási eszközök szilárdan a Hamasz kezében vannak. Gáza mintegy 2500 keresztény lakosa rendkívüli állapotban él. Szakáll nélkül férfiaknak nem tanácsos az utcára lépniük. A pénteki ima a mecsetben jóformán kötelező lett fiatalok és idősek számára egyaránt.
Mindez részben az izraeli bojkottnak is a következménye. A zsidó állam kezdettől fogva dilemmában volt: egyfelől el akarta szigetelni a Hamaszt, másfelől el kellett kerülnie a humanitárius válságot. A gázaiak nyomoráért azonban a külvilág csak Izraelt és a Nyugatot teszi felelőssé, nem a Hamaszt, amely a lezárt határok miatt soha nem tudta megmutatni, vajon nem lett volna-e képes egyedül is gondoskodni az övezet lakosságáról. Az iszlamista szervezet így áldozatnak állította be magát, és a bojkott nyomán tovább erősödött.
Izrael zsákutcába manőverezte magát. A Hamaszt olyan hajthatatlan iszlamista klikknek tekinti, amellyel nem lehet szóba állni, és nem veszi észre, hogy a mozgalomnak mély gyökerei vannak a társadalomban, amely békére vágyik. Izrael megfeledkezett arról, hogy a Hamasz annak idején demokratikus választásokon szerzett többséget a palesztin parlamentben. Az ellene hirdetett bojkottal Izrael megfosztotta magát attól az esélytől, hogy a polgári Hamasz mérsékelt részét leválassza a katonai szárnyról. Ezáltal pedig még inkább egybeforrasztotta a népet a Hamasz vezetőségével.
Ezzel egyidejűleg az izraeli politika ellentmondásba is keveredett. Egyrészt elutasít minden párbeszédet a Hamasszal. Másrészt viszont — Egyiptom közvetítésével — tárgyalt a Hamasszal a tűzszünetről, miáltal politikai partnerként fölértékelte az iszlamista mozgalmat.
Izrael célja, hogy a tűzszünet révén elejét vegye palesztin rakéták becsapódásának. Egyúttal el akarja érni a két évvel ezelőtt elrabolt Gilád Salit tizedes szabadon engedését; ez utóbbi katonai akcióval 2006 nyarán nem sikerült, és ma még kevésbé sikerülne. Izrael dilemmája: a fegyvernyugvás talán lélegzetvételnyi nyugalomhoz juttatja a Gázából kilőtt rakéták célpontjaiban (Szderót, Askelón) élő zsidó lakosságot. Egyúttal azonban tovább fogja erősíteni a Hamaszt — vélte a Frankfurter Allgemeine Zeitung elemzője.
