A falu szegényebb volt, mint vártam. Rendes utak helyett kocsival épphogy járható közök szökevénye. A házak fából, s ha a fát sárral be is kenték, s szép kékre ki is meszelték, a sarkokon az összerótt gerendák keresztje elárulta a vakolt fal alatt a faépítkezést. Ami még különösebb: a házak, talán hogy a víz leszaladhasson körülöttük, magas lábon álltak, s a láb fölött fatornác kerülte meg a földszintet. Ettől valami cölöpépítmény jellege támadt a községnek: ott úsztak magasan a föld fölött, virágos karfájukkal, lebegő faragások közt. Minden ház körül kert. Nagyobb udvarra, szérűre, ahol asztagokat kell rakni, itt nem volt szükség. A gyümölcsösök nyugodtan ellephették a házak mögét, s azt, ami szorosság és szegénység volt térben és anyagban, tündérséggé varázsolhatták képben. Az én gazdag dunántúli parasztfalum megközelítőleg sem volt ilyen szép. Ott a jómód is földhöz ragadt e szegénység két lepkeszárnya mellett. Akik ezt a vízárkot házzal és görbe szilvafával így befuttatták, művészek voltak. Nyomorúságában is van egy játékos íz, irigylésre méltó. S ilyesformán az emberek is! Ahogy a kocsiról lekószáltunk, s az örömtől síró anyó s a rokon asszonyok előkerültek, magam is megijedtem kissé magunkért, nem leszünk-e félszegek köztük. Az én falusi családom valóságos parasztbárókból áll ezekhez képest. Ha egy-egy pesti embert levittem közébök, mégis milyen kínos volt a helyzetem nekem, aki a városiak felületes, zavart leereszkedését is értettem, s a paraszt rokonnak is ismertem a megtévesztő külső mögött fölényes eszét s kényes érzékenységét. De az a tündéri íz, ami a cölöpfalut lebegő remekművé emelte köröttünk (melyet anyagával mérni barbárság volna), megvolt az emberekben is, úgyhogy az utasok hamar fölmelegedtek.
Amíg a váratlan meglepett család észbe kap kissé, szétnéztünk a faluban, s kivetődtünk a temetőbe. Magas keresztek állnak ebben a temetőben a sírok felett szétvetett karral. A felnőtté magasabb, mint a gyermeké; magát a halottat példázza itt mindegyik fejfa. Míg mi a füves mezőbe visszakívánkozó halmok közt üldögéltünk, emberek jöttek át a temetőn, egy asszony s a fia; Áronnal, aki innen-onnan rokonuk, szóba ereszkedtek. Az újságjuk nem volt valami örvendetes. A pótadó idén ötszöröse az alapadónak; a bíró átállt, s a községházán már istentiszteletet is tartottak sokágú gyertyatartóval; a legénynek, aki az iskola miatt felszólalt, a hegyekbe kellett bujdosnia, amíg a népek a hatóságot megkérlelték. Csendesen mondták, minden szenvedély, felháborodás nélkül; a temető hallgatásába innen is esett, onnan is egy-egy szó. A fekvő kérdezett, az állók feleltek, senki idegen ki nem találhatta volna, hogy ebben a vontatott, tárgyilagos beszédben az egyik fél súlyos panaszt mond, a másik meg gyilkos híreket hall. Nem az a faja volt ez a rezignációnak, melyet olyanoknál látunk, akik hétfőn vadul reménykedtek, s keddre elernyedtek. Ez a rezignáció évszázados gyökerű, s épp ezért sokkal inasabb, keményebb. A nagy dolgok az ember fölött rosszak vagy rosszabbak, de hozzátartoznak az élethez, mint a levegő nyomása, s kár rájuk dühös szavakat vesztegetni. Az indulat, igaz, föl-fölszáll ezért vagy azért, néha nem is a legnagyobbért, mint egy morbus sacer, amelyet tisztelettel s megértéssel kell körülállni, de itt, a halottak kertjében, ahol az űr ad előleget a csöndességből, messze a hatalom fülétől, gyermekes dolog volna a bajt dühös szavakban kiáltozni. Felejthetetlen csendes félóra volt az a keresztek bádogján pirosló alkonyaiban, olyan, mint Áron legszebb helyei, ahol egy anya halálát csaknem mókás szóban adják hírül, s a lélek gyürkőzését csak a szünetek éreztetik.
Estére ezek a novellák másfelől is megmutatták, hogy mi áll mögöttük. Vacsorára a sógor ellopott bennünket az édesöcs elől. Igen egyszerűen ment ez a vendéglopás, a sógor utánunk szegődött a határban, s azt mondta, megegyezett az otthoniakkal, hogy a vacsora náluk lesz. Nem volt igaz; a másik fél meg is sértődött, de az este így is gyönyörű volt, egyik legszebb estém. Négyen kezdtük, vendégek, a vacsorát; kisvártatva leült anyó, a sógor, aztán a háziasszony, lassan-lassan, hogy végeztünk, a beszivárgó ismerősök, atyafiak; éjfél felé már húszan is lehettünk. Az ember azt hihetné, hogy húsz ember akkora elnyomatásban, ha összeül, mást sem tesz, csak politizálgat. Valójában egy politizáló vagy panaszkodó szó sem esett egész este. A rossz híreket megtudtuk a temetőben, s ha annak a beszélgetésnek a súlyos csöndje nyomta is kívülről a falat, s az éjszakán kívül egy másik tenger nyomása is érezhető volt az elsüllyedt szobácska körül, a vendéglátók nem fecsegtek fölöslegesen róla. Ebben a faluban még nemigen olvastak újságot, s az élet elnyomorodása fölött nem rajzolódott ki az országnagyok félelemmel és reménnyel kísérhető színjátéka. A végzet arc nélkül szorította összébb és összébb ezt a népet, s védekezés nem volt más ellene: csak a humor, ünnepekkor az ének. Azzal telt meg ez a szorongatott cella is, tiltakozásul nem is a románok, hanem a mindig más nevű végzet ellen.
Áron öccse a katonaélményeiről beszélt; tisztiszolga volt, s sok mulatságosat tudott kapitányáról. A legnagyobb élvezete az volt neki, hogy elnyúlt, s a talpát vakartatta a tisztiszolgával. A fiú könnyű kenyérkeresetnek találta ezt, s szégyen nélkül tette; talpvakargatás közben mesélt is neki, mint a gyereknek. Minden tisztiszolgai kalandjai közt ez volt, ami nekem, de a helybeli hallgatóságnak is a legjobban tetszett.
 A helyzetet fel lehetne persze pesti vezércikkíró módján is fogni: a legnagyobb erdélyi író testvére egy román talpát kénytelen vakarni, idejuttatott bennünket Trianon, huj, huj, hajrá, szép selymes lódingom. A talp azonban furcsa jószág; tényleg szereti, ha ravaszul, ütemesen birizgálják, s a nagy író öccsének itt maga a végzet, a nehéz katonasors nyújtotta oda a talpát békülékenyen, nesze, székely, kenyerezd le a talpamat, s jó gazdád leszek. S a székely vakart és mesélt, sokkal több igyekezettel, mint ressentiment-tal. A szigorú katonai viszonynál bizonyára többre becsülte a dajka-csecsemő viszonyt, melybe az ujjai bódulatában heverő kapitánnyal került. Magyar ember ilyet nemigen parancsol persze a szolgájának; de a kapitány különben jó, kedélyes fiú volt, s ezt a kis bódulatot a székely, ha meg is mosolyogta, nem írta embersége rovására. Ő maga is emberségesen mesélt róla, fölényes humanizmussal, mint a bátyja szokott, akire elbeszélő modora különben rendkívül emlékeztetett.
Sikere a többieket is nekibátorította. A háziasszony, Áron asszonyhúga, háborús emlékekkel hozakodott elő. A románok első bevonulásakor a fehérnépek egy része fölmenekült valamelyik havasi szállásra; ott laktak, amíg a faluban büdös volt. Egyik este néhány nyughatatlan lány mindenféle lebernyeget öltött magára, s lovon a tanya alá szállt. Amíg ott ficánkoltak, egyik beszaladt, hogy itt vannak a románok. Volt ijedelem, sopánkodás a beszorult vénasszonyok közt. Tizennyolc év után olyat is rájuk lehet fogni, ami tán igaz sem volt. A mi elbeszélőnk merev, mozdulatlan arccal mondta a csintalanságokat, csak a hadaró, szapora beszéde mutatta, hogy komédiázik. Volt ott néhány asszony, maguk is tanúi a dolognak, átalvették tőle a mesét, új részletet fűztek-tódítottak hozzá, egyik elkapta a másiktól a réges-régi élményt, mint a koncot. S szó és váltás egyre sebesebb lett, anélkül hogy a résztvevők mozdulatlan arca az általános kacagásnak odaengedte volna magát.
A nagy mesemondásban még anyókára is sor került. Ő azt mondta el, hogy vesztette el Áron fia a hüvelykujját. Éjszaka lopózott ki töltényért, s mikor a pukkanásra kiszaladtak, véres inakon lógtak tenyere csonkjáról az ujjai. Bevitték Udvarhelyre a kórházba. A sokgyermekes anya heteken át mindennap bezarándokolt, közel húsz kilométert téve meg oda-vissza, hogy az operált fiáról hírt halljon. Mint kiderült, annak a képzeletizgató patronnak köszönhette a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélőjét. Mi mást is kezdhettek volna a nyomorékkal, taníttatták. Az öregasszonynak, úgy látszik, sokat kellett tűrnie ezért is meg másért is, mert amit az uráról mondott, azt gyerekei azzal a csendes meghatottsággal hallgatták, mellyel csak a jó anyájú felnőttek – külön rendje az emberiségnek – tudnak egy pillanatra gyerekként bújni szültjük áldott szoknyája köré az emlékezésben.
A nagy mesemondásnak a sógor fúvószerszáma vetett véget. Ő ebbe fútta bele, ami sok volt benne a szénégetőélethez. Az asztal körül ülők halkan dúdolva kísérgették a többnyire egész rendjén kiszaladó zenehangot, aztán nekibátorodva le is hagyták, lévén a szívhez legközelebb eső s így legkönnyebben használható hangszer: a torok. A ritka nótákból feljegyeztem néhányat, de mit érdemel mást az ilyen papír, mint hogy elveszítsék. Ez történt az én folklóros papirosommal is. Az emberközösség azonban, melyben a dalokat hallottam, nem veszett el. Ha lehunyom a szememet, itt ülök a melegében, mellettem a meghatottságtól kissé morc író, kinek első kötete, tíz éve, kritikusi pályám első boldog meglepetése volt. Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához, falujához, mint ő. Akárhol metszed meg ezt a falut, az ő szava csorog belőle, s amit különösnek, egyéninek, olykor-olykor erőltetetten provinciálisnak találtam benne, íme, itt ömlött ebből a családból, mely nagyságáról alig-alig tudott valamit. Híres regényét is csak a sógor olvasta (aki egy-egy célzásával a messzi szénégetőéletről ama „Rengeteg” jeleneteit villantotta fel), s alig látott valami nagy dolgot benne. Különös gyöngédséggel, büszkeséggel beszéltek róla, de inkább csak mert nyájas volt hozzájuk, s úr lett belőle. Féltették a városi élettől, hogy megerőlteti a fejét, s házat néztek neki, amelybe visszajöhetne. S ez talán úgy is illene attól, aki annyit köszönhet nekik. Hiszen őbenne csordították ki szomorú bölcsességüket, tarka, szikrázó tehetségük. A népek, amíg fiatalok, harcolnak, alkotnak, nemzenek: amikor bekeríti őket a sors, ha kiválók voltak, költők lesznek. Amivel Áron bennünket elbűvölt, az ennek a halálhoz szokott népnek édes költészete. S csak a költészetet tápláló halálhoz maradna hű, ha bezárkózna népével e felfegyverzett, elvágott faluba, melynek kertjeibe ma farkascsordák húzódnak le a vadász híján elvaduló rengetegből.
Amikorra a magas ágy párnáin fölébredtünk, a csendőrség már keresett, mutassuk be az írásainkat. Elmenőben leszálltunk s jelentkeztünk. Szegény csendőr őrmester jött keményen, s följegyzett egy papírra mindenféle számot, amit útlevelünkön, sajtóigazolványunkon s a prefektus pecsétjén fölfedezhetett. Vékony, suhancforma ember volt, a segédje meg éppen jámborjóska. Két óvatos, a törvényt képviselő s járatlanságában a felelősségre vonó törvénytől rettegő ember. Iderakták őket ennyi bölcs, halálos humorú költő fölé uralkodni. Türelmesen bevártuk, amíg mindent följegyez, s barátságosan köszöntünk neki. Az ő nagy csendőri igyekezete s félelme csaknem oly megható s szomorú volt, mint az elhagyott falu, melybe ma már éppoly nehezen vetődik el magyar, mint hajdan a csaknem mesebeli csángó vidékre.

Magyarok Romániában (1935)