De ez az asszony is el tudott tűrni mindent, még esetleg a mardosó féltékenységet is, ha férjének használt. Áldozatot tudott hozni, mert hősnő volt az életben is, csak azt nem tűrte, hogy megcsalják, s ha valami a nyelvéről lekívánkozott, azt elnyelni nem volt ereje. Jókai B. Füreden is elvonultan élt, ritkán mutatkozott a sétányon s esténkint nap-nap után kártyázott vagy tric-trac-ot játszott öreg élettársával.
Azonban a három lakóhely túlságosan nagy luxus volt és rengeteg pénzt nyelt el. Mert nemcsak tatarozni kellett a villákat, nemcsak adót fizetni értük, hanem a felügyelet is sokba került. A Svábhegyen és Pesten a sárga házban azonkívül személyzetet kellett tartani. A Svábhegyen teheneket fejtek, sertéseket hizlaltak és vízhordó szamarat foglalkoztattak, s azok mellett majorost, majorosnét kellett tartani, Pesten lovaik voltak, és a kocsist senki sem számoltatta, hogy mennyi zabot esznek meg a lovak. A számadási könyvecskét, melybe Jókainé egykor oly pontosan bejegyezte a „Bevételt” és „Kiadást”, régen az ócska papirosok közé dobták; nem számolt senki.
Pedig a számok nőttek, egyre nőttek az egyik oldalon, messze elhagyták a másik oldalt és addig-addig találnak nőni, míg egyszer csak elnyelik a három tusculumot.
Ily élet mellett nem csoda, ha költőnknek nemcsak egészsége, de idegei is megromlottak. Koronkint nagy gyengeség lepte meg. Fázott télen a meleg kályha mellett, az ágyban a dunyha alatt, nyáron a legnagyobb hőségben. A hőmérő még jobban megijesztette a családot: nem a vörös számokon ment tovább a higany a kelleténél, hanem a feketéken: 35 fokra szállt alá. Az orvosok azt ajánlották, hogy hagyja abba a munkát és menjen otthonról utazni valahova – egyedül.
Ekkor járta be Ausztria és Németország egy részét, de nem mint ismeretlen. A Jókai név már akkor kilépett volt a határokon. Töretlen út volt ez, amelyen még nem mutatkozott csak egy lábnyom: a Petőfié. Jókai utána ment itt is: együtt voltak megint.
Még nem volt meg az a világhíre, ami most, de Németországban és Ausztriában ösmerték. Az Egy magyar nábobot még 1856-ban németre fordította Dux Adolf, azután Bródy Zsigmond fordított le tőle egy kötet novellát, de ezek elsiklottak nyomtalanul. Szerencsésebb keze volt Kertbenynek. Ez a mulatságos ember nem tudott ugyan jól magyarul, se németül, de ez csöppet se tartotta vissza a fordítás művészetétől, s 1872-ben tizennyolc válogatott elbeszélést adott ki Brémában a Jókai életrajzával és arcképével. A könyv nagy kelendőséget ért el a német piacon, mely igen szegény volt elbeszélő írókban. Még ez se lett volna elég, de éppen mikor erre az útra indult, 1874 tavaszán jelent meg, mintegy fullajtárnak, »Die Narren der Liebe« s a német sajtó (nem tudni, mi bújt bele) ditirambokat zengett a magyar szellemnek e bájos terméke előtt.
Berlint is útba ejtvén, az odavaló írók igen szívélyesen fogadták s barátságos lakomát rendeztek tiszteletére. Ez alkalommal Braun Károly, birodalmi képviselő felbiztatta, hogy látogassa meg Bismarckot, aki akkor a világrész legnagyobb alakja volt. Braun ki is eszközölte, hogy a vaskancellár kihallgatáson fogadta, este kilenc órára tűzve azt ki, a Wilhelm-Strassen lévő palotájában. Bismarck éppen beszélő kedvében volt s egyszerű nyíltsággal fejtette ki Németország jövendő magatartását s az Osztrák–Magyar Monarchiára vonatkozó nézeteit. Majd szívélyesen elbúcsúzva Jókaitól, másnapi estélyére hívta meg, amelyen legkönnyebben ösmerkedhetik meg a német parlament tagjaival.  Jókai A Honban közzétett útirajzaiban írta le ezt az érdekes kihallgatást (ahol voltaképpen Bismarck volt a kihallgatott), s az átment onnan a világsajtóba; azóta váltak ismertekké Bismarck eszméi e pontra nézve.
Németországból, az itthon megállapított terv szerint, még Franciaországot kellett volna bejárnia, de Jókai is olyan gazda volt, mint az öreg Brassai Sámuel, aki ha utazott, kétfelé osztotta a pénzét; az egyik felével, mely az egyik zsebében volt, neki indult a világnak, s ment-ment, míg el nem fogyott, akkor azonban a másik fele pénzzel, mely a másik zsebében volt, megfordult nagy pedantériával bármilyen körülmények közt is, azt tartván, mindenféle dibdáb számítást megvetve, hogy visszamenni éppen annyiba kerül, mint ide jönni.
Ilyen ürüggyel jött haza útjáról ő is; fejedelmileg szokott költekezni útközben, különösen borravalók dolgában, nem csoda, ha úti programjainak mindenkori megrontója a rászánt összegnek gyorsabb ütemben való elfogyása volt. Jó karban jött haza, de azért a felesége még nem engedte dolgozni. Egész nyáron nem volt szabad tollat vennie kezébe; az asszony megtiltotta. Még társaságot is hítt neki, mind a Svábhegyre, mind később a füredi villába, csakhogy szórakozzék. Úgy kezelte, mint egy beteget. Ezt annyira megszokta, hogy később is, mikor teljesen visszanyerte egészségét, bizonyos előszeretettel zökkentette be magát a lábadozó beteg szerepébe, mint mikor az öreg katonatiszt megszokásból a polgári ruhában is úgy lépeget ki, hogy a kardjába meg ne botoljék.
Tiszteletre méltó az öregasszony szigora, mellyel egészségügyi rendszabályait rákényszerítette. A paróka viselésére még 1870-ben télen szorította rá, pedig sehogy se akart engedelmeskedni; amiből az a kompromisszum lett, hogy legalább télen viselje, s innen volt Jókainak két feje (a nyári és a téli feje). Az 1874-iki télen még borzasztóbb változás állott be. Jókainé eltörülte a magyar konyhát s a kotletteket, omelette soufflée-ket és Auflaufokat honosította meg s „hogy Móricnak ne fájjon a szíve”, maga is ilyen életmódra kárhoztatta magát. Behozta továbbá az alsó flanell-ing használatát (Jókai kézzel-lábbal szabadkozott, nem lehet úgymond flanell-ingben hősöket énekelni). A klubban töltendő időből egy óra elcsípetett, mert a korai lefekvést szigorúan megkívánják az orvosok, esteli bankettre, vacsorára nem volt szabad menni, még kivételképpen sem, Jókai ettől kezdve nem igen fogadott el többé meghívást vacsorára s mikor 1883-ban Paulay Ede tiszteletére este tizenegy órakor kezdődő bankettet rendeztek „Az ember tragédiájá”-nak színre hozatala alkalmából, az irodalmi notabilitások közt körözött részvételi ívre azt jegyezte: „Szívesen elmennék, de én éjjel nem bankettezem. Jókai” Az ív későbben jutván Gyulaihoz, azt írta a Jókai jegyzete alá: „Egy ember után nem igazodhatik a világ; a bankettet csak tartsuk meg éjjel. Gyulay”
Annyira „nappali ember” lett, amint ő nevezte magát, hogyha vendégei voltak is (egyszer évenkint a szerkesztőségi tagok), tíz órakor otthagyta őket, lefeküdt.
Mihelyt behurcolkodtak télire a sárga házba, megengedtetett neki a munka. Milyen boldogság volt, hogy megint írhat! Megírta az Enyém, tied, övé című regényt A Hon számára, s hogy az Üstökösön lendítsen, abban is regényt kezdett Egészen az északi pólusig címmel, az utóbbit Jules Verne modorában.
A Verne-utánzás miatt nemcsak a rosszmájú kritikusai gúnyolódtak, hanem a tisztelői is bosszankodának. Hogy egy Jókai egyáltalában utánoz, bár egy Dickenst vagy Dosztojevszkijt, nagy önkicsinylésre mutat, azt nem lehet a szerénység címén elkönyvelni, de hátha még egy magánál messze kisebb írót utánoz! Az ilyen elhibázott lépések legtöbbször már eleve magukban hordják büntetésüket, úgy történt most is, mert ez az utánzat nem is sikerült s ő, aki oly magasan állott mint író Verne felett, akár a Mont-Blanc az Eiffel-toronyhoz viszonyítva, ebben az alantas műfajban mögötte maradt mintájának; mert Verne természet és földrajzi ismereteinek népszerű terjesztése miatt épített egy cselekvényt, s állított be abba alakokat, Jókai pedig a mese és a Verne metódusa miatt állított be ismereteket, kiforgatva azokat csapongó fantáziájával komolyságukból. Verne, ahogy úgy, a tudományt terjesztette, Jókai hamis tudományt tanított; Verne az észre épített, Jókai a képzeletre.
Az ilyenek rendszerint balul magyaráztatnak. Némelyek önkicsinylésnek vették: „ez az ember nincsen annak tudatában, hogy ki ő”, mások ellenben elbizakodottságnak minősítették: „azt hiszi, hogy már neki minden szabad”. Pedig nem volt se az egyik, se a másik. Jókainak egyszerűen megtetszett a Verne genre-je, hát mulatságból próbált olyat írni.
Kétségtelen, nem volt meg benne a nagy írók gőgje, kik az ő útjukból ki nem térnek, de járnak pontosan egy vonalon, mint az égitestek, se nem tartozott azokhoz a kicsinyes nagyokhoz, kiknek a tintatartójukon egy lidérc ül, figyelmeztetve őket tolluknak minden bemártásánál: „El ne fecséreld megszerzett nimbuszodat”. Jókai Krőzus volt, aki fecsérelhetett, nem kellett aprópénzére vigyáznia. Ő úgy bánt a maga tehetségével, ahogy szeszélye hozta. Nemcsak a múzsákra hallgatott, nemcsak az irodalomtörténetnek írt, hanem sokszor jótékonyságot, sőt még alamizsnát is költői tehetségének kincstárából osztogatott. „Milton” című darabját például abból az ötletből írta, hogy egy megvakult németországi színész azzal a kérdéssel fordult hozzá: tudna-e olyan drámát írni, melynek főszerepét egy vak ember is eljátszhatná?
Vonzotta őt a szokatlan és rendkívüli. Szívesen bíbelődött olyan irodalmi műfajjal, aminőben még nem dolgozott. Húsz éven át gyűjtötte külön az ősmagyar szavakat és szólásformákat, jegyezgette híven noteszeibe, mert terve volt Levente címen regényt írni, mely elejétől végig az Árpád királyok korabeli élő nyelven legyen tartva. Élete alkonyatán, alkalmasint nem gyűjthetvén elég nyelvanyagot, elejtette kedvenc eszméjét és rendes Jókai nyelvezetben színdarabnak írta meg az eredetileg más célra tartogatott szüzsét. Valószínű tehát, hogy a Verne-utánzatokat is ilyenfajta kedvtelésből írta.
Míg ő a regényeit komponálta, azalatt a politikában nagy készülődések estek és nagy horderejű dolgok történtek.

(folytatjuk)