kalapban Kós Károly Erdély című munkájának rajzaira emlékeztet, falusi templomtorony rajzaira, egészben inkább formáival hat ez a jelenség, ez az ember, mintsem színeivel, ezen a termeten vésővel, nem ecsettel munkált a teremtés; fából faragott ember – olyan fából, amelynek leleményesen kacskaringós az erezése; e férfiú mozdulásában fürgeség van; de méltóság is; a jelenés üde; ez az író ruhájára éppoly gonddal ügyel-figyel, mint a szavaira, ahogy viseli, abban van elegancia, csöpp keresettség, sok közvetlen természetesség; ám eleganciája nem azé, akit skatulyából húznak ki valahol Közép-Európában, német kultúrkörben, de nem is hanyagság teszi, mint az olyan angolokét, akik a ruhát kecsesen nyűvik el, s ezért holtig viselik, öltözéke másképp, a maga módján elegáns, aki hordja, szem előtt tartja a konvenciókat is, azt, hogy hol mi illik, mi nem? Nyakkendőt mindenképp visel, ingét csak szívbántalom esetén bontja ki, kánikula erre nem veszi rá, ám a lélektől távol áll mindennemű begombolkozottság: bár tisztességtudás vezérli, ami kettős; másokhoz figyelmes, udvarias ez az ember, de a hűségnek saját magához elsőszülöttségi joga van tulajdonságai közt; ehhez tartja magát; mindenben, mindenhol, mindig; semmi se elég jelentéktelen ahhoz, hogy erre a következetes hűségre okot adjon, innen az az érzés, hogy noha nem olyan ember, aki szereti magát meg-megmutogatni, mégis folyton-folyvást önmagát adja, ha szól, akármiről szól, a szóval nemcsak a mondandóból, magából is kiad valamit; azzal is, amit mond, de azzal mindig, ahogyan mondja...
Angol közhely szerint modora teszi a férfit, francia szerint a stílus az embert. Tamási Áron modora az emberről ugyanazt mondta, hajszálra ugyanazt, amit munkáiban a stílus az íróról mondott. Újszülött könyvnek, elbeszélésnek vagy darabnak olyan nevet adott, amiben vagy emelkedettség van, s ez tréfálkozó, vagy játékosság, s ez komolykodó. Ábel nem erdőbe kerül, rengetegbe, bölcsőt nagykomolyan bagoly néz, s a szegénységnek nála szárnyai nőnek, de a népfiak összessége, színpadra lépve, nem nép, hanem népség, annak is akaratos. Van, akit Tündöklőnek hívnak elöl, Jeromosnak hátul, akinek Ördögölő a vezetékneve, annak Józsiás a keresztneve, s hogy a vezetéknévbe vagy a keresztnévbe érez-e több tréfát valaki, azon múlik, hogy az illető hova való... Ebben az ő székelytámad-székelybánja világában még a veszedelem szó is virágot tűz jelzőnek a gomblyukába, vagy dacból, vagy vigasztalásul. Ez a szellem csak szerelemben és barátságban nem ismer tréfát. Ezeket annyira komolyan veszi, hogy a barátok is szívbéli rangot kapnak. Ezért amikor beszélnem kellett róla a londoni Szepsi Csombor Kör emlékestjén, szorongás fogott el. Ez a képzelet játékát mutatta valóságosnak, s ez azt mondta, ügyelnem kell, hátha jelen van a hallgatóságban az ünnepelt szelleme is... Róla, aki egykor azzal jellemezte magát, hogy az élethez holtig gyűjti a kedvet, erről a vitéz lélekről, mert leleményes, nagyon is elképzelhető, hogy az élők közt halála után is megjelenik olykor bár rangrejtve, alkalmasint egy bolha testében, s ezt olyasvalakinek a testére parancsolta, aki holnap házasodik, mivel a küszöbönálló örvendetes, magánjellegű eseményeknek ezúton lehet a lehető legközelebbről, a lehető legdiszkrétebb szemtanúja, bár másodfokon az is érdekli, hogy róla ugyan mit mondanak? Helyesebb vigyázni, hogy igazat s az igazat emberi mivoltáról a tények mondják, azok a mozzanatok, amelyekben személye számomra megjelent.
Ezeket viszont az emlék mondja el. Személyes tapasztalat a múltból. A személyéről. Felvetve egyben a kérdést, hogy kibontakozik-e egy egyéniség pusztán személyes, aránylag hiteles emlékekből? Vagy csak gyanút ébreszt. Arra, hogy az emlékező virág helyett barátot ültet el a síron, emléket állítva valójában talapzatot emel, amire ő maga lép? Ha így gyanússá olyasmiben tenne, amiben tudósnak magamat nem mondhatom, Tamási Áronnak nem voltam kebelbarátja. Egyikünk a másikhoz a maga benső gondjával-bajával sohase fordult. Közvetlen közelében még szomszédjaként se éltem. Egy fedél alatt sohase háltunk. Találkozásaink rendezői inkább véletlenek voltak, mintsem eltökélt szándéka egyikünknek. Volt idő, amikor hetente kétszer is láttam. Volt, hogy két-három hónapban egyszer. Néha fél esztendeig se találkoztunk. Utolsó két találkozásunk közé tizenhárom év feküdt el holttengernek! Ám éppen az a kérdés, hogy az a kevés, ami a tapasztalatból adódik, milyen sokat mond róla? Ha eleget: éppen ez bizonyítja, hogy életének minden apró mozzanatában, egészen önmagát fejezte ki. (...)
Amit hátrahagyott: hogy a jó, az emberből a jó, ha kivételes, rossz korban se múlik el, hogy a jellem erősebb, mint a helyzet, a lélek tartósabb, mint a keret, amibe belészorult, s a megértés a tizenhárom év két külön világa után lehet akadálymentesebb, mint azelőtt; hol a határ hát, hol a „vasfüggöny”? A „nagy” jelző, ami amúgy is semmitmondó, se az íróra, se az emberre nem talált pontosan. Tamási Áron írónak is, embernek is rendkívüli volt, olyan összetételű, amilyennel nem találkozhatunk ezentúl. Hogy az író a népével mennyire egy, azt Németh László és Keresztury vette észre elsőnek, Farkaslakán jártukban, hogy a prózaíró a műben a témáján kívül mindig önmagát is kifejezte, ahogy a lírikusok teszik, annak, gondolom, része volt Babits különösen határozott és mély rokonszenvének Tamási Áron műve és művészete iránt; s az emberben a tulajdonságoknak és erényeknek ugyanaz a szövete volt meg, ami a műben nép-író-mű-ember töretlen és hibátlan egysége tette őt olyan emberi jelenséggé, amelynek léte a kortársra úgy hatott néha, mint a zene vagy a vers.

London, 1967