Nemrég olvastam egy kedves kis levelet a világhálón, egy kétségbeesett kiskamasz sorait: „Tizenkét éves vagyok. Többen is komolynak, kedvesnek, segítőkésznek tartanak, de szerintem nem vagyok kellemes látvány. Főleg a nagy és elálló füleimmel vannak gondjaim. Emiatt a fiúk és lányok kerülnek, kigúnyolnak és nem akarnak barátkozni velem. El vagyok keseredve, már élni sincs kedvem ebben a világban, ahol csak a külső számít. Ami ott belül van – az még érték?”
A vallomást olvasva minden egészséges felnőttben ott az ugrásra kész magatartás, hogy induljunk, beszéljünk vele, segítsünk neki. Mert mi már ismerjük a „dörgést”, mert minket is gúnyoltak annak idején az osztálytársaink, és mi is túléltük valahogyan. Igaz, hogy sokszor még ma is remeg a hangunk, amikor beszélünk róla. Mert kiközösítettek, bántottak, és közben nevettek, aztán hátat fordítottak, és már nem is emlékeztek rá.
A gyermekeim időnként panasszal érkeznek haza: kigúnyolták őket, megalázták, kiközösítették a társaik. Ilyenkor nem tehetek mást, csak azt, hogy többször is elmondom: „Tudom, hogy meg tudod csinálni. Én hiszek benned. Te egy klassz gyerek vagy, tudom, hogy sikerülni fog!”
Mert minden gyermeknek szüksége van valakire a közelében, valaki olyanra, aki a legnagyobb szurkolója, leginkább hisz benne. Amikor már nem leszünk a közelükben, akkor is az fog segíteni rajtuk, ha arra neveltük, hogy a belső értékeire is figyeljenek.
Gyakran halljuk a jelszavakat, reklámszlogenné züllesztett célkitűzéseket: „Gyermekeinknek egy szebb világot akarunk!” Lehetséges ez? Hol kell elkezdeni?
A szakértők megszerezték már a receptet: „Újra fel kell fedezni a család értékét.” A család és érték két külön kulcsszó: egyedüli lehetőséget nyújt, hogy a világ káros hatását kivédhessük. Olyan értékek ezek, amelyeknek gyökerei és szárnyai vannak. A gyökér az életadó erő, amely behatol és felszabadítja a mélyből feltörő értékeket, míg a szárny a lelkierő melegágyát jelenti.
A belső életre való nevelés azért is fontos, mert egy olyan világban élünk, amelyet egyre jobban elborítanak, eltömítenek a tárgyak. Gondoljunk csak a sok milliárd italos dobozra, flakonra, a több milliárd használatban levő vagy már kidobott mobiltelefonra, az autókra, a háztartási vagy elektromos gépekre. Egyre több szemetet hagyunk magunk után: a Csendes-óceán közepén, az áramlatok találkozásánál már egy több száz hektáros úszó sziget alakult ki az odasodródott, még lebegő hulladékból. Már a világűrből is látható, a hajózási térképek is számolnak vele.
A tárgyaknak e nyomasztó és fojtogató sokaságával szemben sürgősen gazdagítanunk kellene az alanyokat is. Mert a tárgyak nem ártalmatlanok: filozófiát teremtenek és fontosabbakká kezdenek válni, mint az emberek. Magukhoz láncolnak, rabszolgává tesznek: minél több dolgot látunk, annál többre lesz szükségünk. Régen a szükség teremtette a tárgyakat, ma már a tárgyak teremtik a szükséget. Azzal fenyegetnek, hogy elhomályosíthatják személyes identitásunk értelmét: aki megveszi a legkifinomultabb autót, abban a hitben ringathatja magát, hogy ő maga is a legkifinomultabbak közé tartozik. 
A tárgykultusz legveszélyesebb következménye, hogy az emberek elveszítik emberi mivoltukat, és maguk is tárgyakká válnak. Így engedjük meg magunknak, hogy kihasználjuk embertársunkat, de azt is, hogy minket használjanak és aztán eldobjanak.
 

Kertész Tibor
(folytatjuk)