Miután 895–96 során a magyarok Árpád vezetésével – Pannónia kivételével – uralmuk alá hajtották a Kárpát-medencét, a törzsszövetség lovasai egy-két éven belül Nyugat-Európában is megjelentek. A kalandozások megindulásában – a nomádok portyázási szokásai és az esetleges nyugati irányú vándorlás terve mellett – az a körülmény is komoly szerepet játszott, hogy a gyenge és széttagolt Európa uralkodói hatalmas lehetőséget láttak a térségben megjelenő magyarokban ambícióik megvalósítására, és a következő évtizedekben gyakran „bérelték fel” őket ellenfeleik megsemmisítésére.
A sorban az első Arnulf keleti frank uralkodó (ur. 887–899) volt, aki szerette volna megszerezni a császári koronát, viszont útjában állt Friauli Berengár, Itália királya, aki származása nyomán – Nagy Károly (ur. 768–814) dédunokája volt – szintén jogot formált erre a címre. A 899-es kalandozó hadjárat Arnulf megbízásának ürügyén indult meg, így aztán a magyar seregek ez év nyarán elkerülték a korábban kiszemelt Pannóniát, és szélsebes lovaikon a Száva és a Dráva vonala mentén – amit a gyakori hadjáratok miatt később Strata Hungarorumnak, azaz a magyarok útjának neveztek el – Észak-Itáliába vonultak, majd végigrabolták az egész Pó-síkságot. Szeptember során egészen a Szent Bernát-hágóig és Paviáig, Berengár székhelyéig jutottak, így aztán az uralkodó hamarosan lovagsereget szervezett kiüldözésükre.
A Lombardiát feldúló seregek Berengár támadására – látszólag – páni félelemmel reagáltak, és a hónap közepén az ókori Via Postumián meg is kezdték a visszavonulást. Miután az itáliai király nem ismerte a magyarok taktikáját, elbízta magát a menekülők láttán, a lombardiai folyók partján megfutamított utóvédek legyőzése után pedig rendre azt hitte, hogy egy-egy komoly sereget vert meg. A kalandozó vezérek azonban nagyon is tudatosan cselekedtek, látszólagos futásukkal valójában maguk után csalták Berengárt, hogy egy, a hadjárat elején kiszemelt csatatéren, a Brenta partján ütközzenek meg vele.
Bár a haditerv valóban zseniális volt, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az események valószínűleg nem teljesen a magyarok szándéka szerint alakultak, ugyanis – a csatáról szóló híradások szerint – a kalandozó vezérek a Brentánál alkudozásba kezdtek Berengárral, és felajánlották neki, hogy szabad elvonulásuk esetén az összes rablott kincset visszaadják, és soha többé nem lépnek Itália földjére. Nem tudni, hogy az alkuszándék vajon őszinte volt-e, vagy esetleg az időhúzást szolgálta, mindenesetre Berengár elutasította az ajánlatot, egyúttal pedig elmulasztotta a támadást is, ezzel pedig a lehető legrosszabb döntést hozta meg.
Miután ugyanis a tárgyalásoknak vége szakadt, a magyar vezérek váratlanul jelt adtak a támadásra, és a nomád harcosok egy szempillantás alatt átúsztattak a Brenta túlpartjára. Berengár az ütközet előtt szekérvárral vetette körül táborát – ez a felállás és annak következménye a tragikus kimenetelű muhi csatából is ismerős lehet –, így aztán hiába képviselt háromszoros túlerőt a magyarokkal szemben, a rendkívül gyors és pontos lovas íjászok egy szempillantás alatt megtizedelték a csapdába esett sereget. A keresztények a váratlan támadás okozta sokk miatt csupán erőtlen kísérletet tettek a magyarok visszaverésére, így a szekérvárban hamarosan páni félelem tört ki; mindenki futott, amerre látott, és maga Berengár is csak úgy élte túl a szerencsétlen kimenetelű csatát, hogy közkatonának öltözve menekült vissza Paviába.
A megsemmisítő erejű csapást követően a kalandozók gyakorlatilag Észak-Itália urai lettek, a győzelmet pedig újabb rablásokkal próbálták meg kiaknázni. A magyar harcosok a telet a félszigeten töltötték, és Vercelli, Modena, majd a nonantolai kolostor kifosztása mellett Velence bevételére is kísérletet tettek. 900 tavaszán a kalandozó vezérek úgy döntöttek, visszatérnek a Kárpát-medencébe, miután pedig Arnulf 899-ben életét vesztette, a vele kötött szövetséget érvénytelennek nyilvánították, és a hazaút során elfoglalták Pannóniát a keleti frankoktól.
A magyar törzsszövetség „diplomáciáját” jól jellemzi, hogy még a 900-as esztendőben békét kötött Berengárral, és rögtön ezután a keleti frankok és a bajorok ellen indított háborút. Nyugat-Európa ezután még fél évszázadig elég megosztott volt ahhoz, hogy őseink ezt a módszert következmények nélkül alkalmazhassák, idővel azonban a nomád taktika és a „magyarok nyilaitól” való félelem nagyban hozzájárult a keresztény monarchiák – elsősorban a Német-római Birodalom – megerősödéséhez.
 

Tarján M. Tamás (Rubiconline.hu)