Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy magam is bűnrészes leszek népem romlásában, mihelyt a honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, ki-ki tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek, s ingyen szavaztak le egy székely legényre, aki Pestről jött haza Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés után volt ez, azon melegében. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari pontokat”, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen szállítja Tiszának a mamelukokat.
Telik, múlik az idő, oszlik-foszlik a pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, itt a nagy kiábrándulás. Nagy kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén szerencsétlenség, több ennél: nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország színe elé teregesse népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerű szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesúrnak, jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesúr. Ez a kevés tíz esztendő sem telik belé: elvérzik, a hazáért. S egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott intelligencia, tudatlan nép” – Ugron Gábor e keserű megállapítása szörnyű híven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.
Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökítette meg a régi dicsőséget; s ím a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv írása közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérországot. Azzal el fogom árasztani erdőzúgásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut eszembe, hogy három év előtt a szabadelvű pártnak 40 ezer forintjába került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánlólevelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programom. Apponyi Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyűlködik e név hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt”, mégis ez ellen folytat irtóharcot a „generális”, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll. A nép körében nem tud gyökeret verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi kesztyűs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy kesztyűs kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt ellenzéket irtatja tűzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek programja, míg Ferenc József él, kormányképtelen...
Kiegyezem híveimmel: szabadelvű programmal lépek föl, de minden köz­ségben hangsúlyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség „több, mint bizonyos”. „Mindössze 3000 forint” az alkotmányos költség.  Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiú, pirospozsgás arcú, megtermett legény, különösen a fejérnépek körében igen népszerű. De mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabíró, rettegett, gyűlölt ember: oldalán járom be a kerületet. Úgy érzem, szégyenpadon ülök reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a háromezer forint úgy eltűnik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e, nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az emberek: választó, nem választó, mindegy. Valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, terjed faluról falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem fogyok ki a műélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek szemem közé nevetnek.
– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget! Az apósom, aki a Duna hullámsírjába temetkezett a szegénység szégyene elől!
Szégyen a futás, de hasznos, ám szégyellek megfutni, s ha már benne vagyok, végig harcolom a szégyenletes harcot. Íme, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók közé állok. „De ha itt kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán munkálhassak?” (...)
A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik, fejenkint 5 pengő forintot kap – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tűnnek el. „Romlott intelligencia, tudatlan nép!”... S ím, enyém a többség: markos legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabíró udvarán, végre letesznek s tartják markukat. Ketten vittek, s tízen is jelentkeznek: – én is vittem, én is! Jaj de szívembe nyilallik vérem elfajulása! De úgy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.
Este vacsora. Szemem-szájam eláll:  Ki rendelte a vége-hossza-nincs vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány Székely Tündérországot kell majd írnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát kifizessem?
...Fő, hogy a szabadelvű párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében. Mind a hét kerület szabadelvű párti képviselőt küld az ország  házába. Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc”, Beksics Gusztáv, akit én a Budapesti Hirlap-ban így jellemeztem: futva ír és írva fut. Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, az enyémet a „döglesztő”: erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat romlásnak indult népem keserű humora. Idáig három esztendős volt az országgyűlési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve ötesztendős.  Öt esztendő öt forintos napidíja sem elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából 3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyúl agyamban: íme, hát ez az a bizonyos csak 3000 forint!
A legképtelenebb számlákat szó nélkül fizetem. Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem búcsúzhatom el sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, holnap ott vesznek meg egy kerületet. S  véreim hadd maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: önzetlenül szolgálom a hazát.
A szabadelvű párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az ellenzéki oldalt két sorral keríti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák, de már öreg politikusok – annak nevelődtek. Nem is vállalják a körjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne róluk, hogy fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az ország házának küszöbét, mint a hívő a templomét. De gyorsan elmúlnak a mézeshetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszú viadal: Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő, megáradt folyam ez, s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok. Szeretne föld alá tűnni a vízcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet. Le kell szolgálnom a háromezer forintot. Tizenötezer forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is pótolom, aztán Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók” szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról lekésem, mert csakhogy föld alá nem süllyedek szégyelletemben, valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az ideje, hogy elmondjam szűzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a zeneakadémiának szenteli első szavát, én az ifjúsági irodalomnak. A költségvetésben nyoma sincs az ifjúsági irodalomnak, hogyan is volna, amikor magyar ifjúsági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa idegenből szállított, rossz színes képek, együgyű versikék alatta – vajon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva néznek rám: mit akar ez a fiú? Én meg szép csendesen beszélek az ifjúsági irodalomról, amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy legyen. Tűzzön ki jutalmat, buzdítsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le a gyermekek közé. Idegen lelkű, rossz magyarságú könyvek ne rontsák a magyar gyermek magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák, mivel butítják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit is. A t. Ház hangosan derül, s a kuruc Thaly Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar tudós akadémia is tehetne valamit az ifjúsági irodalomért. Haragosan kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!
 Summa summárum: a szűzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig, de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvű párt egyik főembere külön fog a folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt szabadelvű beszéd. Amit én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni próbálom, hogy a segítség még nem gyámkodás, de hiába, a főember megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvűeknek, a beszéd nem tetszett...  Egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen: Grünwald Béla, ő is mérsékelt ellenzéki. Különösen a beszéd szép tiszta magyarságát dicsérte meg. Mondom, hogy mint vélekedett a fő szabadelvű. – Ismerem a szabadelvűségüket – legyintett Grünwald. – Voltam köztük egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjössz hamarosan, s mélyen a szemembe nézett. Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg gondosan őrzött titkomat. De már azt ő is aligha látta meg, hogy tiz esztendő múlva a szabadelvű párt kultuszminisztere, Wlassics Gyula teremti meg a Népiskolai Ifjúsági Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az ifjúsági irodalomból az ocsút, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjúsági könyvtára van, sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá kerül az ifjúsági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van tisztességes ifjúsági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek, az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar írókkal írattak könyvet a magyar gyermeknek.
Gyenge szellők fújdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan tombol. Sándor utcában, Múzeumkertben nap-nap után viharzik a népharag, zúg az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az országházába is behömpölyög a tömeg. Ezúttal  nem a népalja, nem a csőcselék, de maga az ifjúság.
Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tűzött egy törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tíz esztendőre szavazza meg az ujoncot a királynak: ez a hirhedett 14-ik szakasz. S nem kíván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a tiszti vizsgát, s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett 25-ik szakasz. E két szakasz körül tombol a vihar a Házban, utcán, népgyűléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvű klub termeiben is. Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet kezéből a legerősebb fegyvert, az újoncmegadás vagy meg nem adás jogát; a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hűségesen megszavazó párt  felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt lázadásnak minősíthető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még jóvá teheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni, németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiú németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke, hogy anyanyelvén tanulja, s így meg is értse? Íme, a szegény szülő fia el fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek kísérnek bölcsőtől a sírig...
Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem minisztere. Az egységes hadvezetés, az egységes vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mily csúfosan megdöntötte ezt is a világháború! A nevetségig makacsul kapaszkodik a császár hű generálisa a németből fordított javaslat minden szavához, betűjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan szolgai fordítása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az – mereven elutasít javaslataimmal. Belső rendet akarok az idegenül hangzó belrend helyett, – vissza vele! Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel”
Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, utcákon, tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar katonák a magyar ifjúság ellen. Benn a t. Házban állandóan hajszál úszkál a levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire másznak a hon atyái. Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg általánosságban a törvényjavaslatot, sőt, kilátásba helyezik, hogy a részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módosításaimat. Megköszönöm a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg,  s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat szavait. Látom az arcukon, hogy nem hiszik.
Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik aláírtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem szavazzuk meg. Már ki is van tűzve a nap, amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar szörnyű hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szeme fénye, büszkesége: az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várta. Mindenki gyászol.
És íme, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvű pártnak Tisza Kálmán. Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent meggyőződése”: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem, visszavonja (általános megkönnyebbülés), de – (vajon mi fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a 25-ik szakaszt? – Nem.
Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket nyelvmesterek kísérnek a bölcsőtől a sírig. De mások sem értik, vagy sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit. Megszokták, hogy minden kuruckodásnak labancság a vége. Már azzal is kapacitálnak, hogy úgyis csak a zsidó legényeket buktatják meg a tiszti vizsgán... (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a szabadelvűségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.”) – A zsidó legények – mondom – mind tudnak németül. Őket legfennebb az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiúkat is, azok két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlírozni német nyelven.
Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a legüresebb szónok is sűrűn aratja a tapsokat. A mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális” beszél, unalomig ismételve, hogy: „szent meggyőződésem” stb. stb. A generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb beszédet a fia mondja: nagyszabású, nagy tanulmányra vallóan, de Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt mondhatnám: kiteríti az ifjú hőst. De én nem tudok ujjongani: az ifjú felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét oly kegyetlenül szétmarcangolá. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha.
Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25. szakasz ellen. Hetekig tűnődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltűnés kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerűséget megszerezni! Kedvező alkalom... Népszerűség... – a beszédet bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Úrrá lesz bennem a félelem, hogy feltűnési viszketeget lát cselekedetemben minden komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magam, hogy nemsokára jön a kultuszvita, annak során mondom el , ami a nemzeti irányú nevelésről és sok minden egyébről bennem rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: nem szavazom meg a 25-ik szakaszt. Isten segedelmével magyar író szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort, ahelyett, hogy ülne az íróasztalánál s gyöngyszem-betűivel írná, írogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar írók fejedelme. Szóval az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és Mikszáthot nem olvassák többé.  Nem tart sokáig.
Mindössze négyen vagyunk a szabadelvű erdőben, akik utolsó napig állják a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelíd képű Jónás Ödön (műegyetemi tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért végezetül, mert végső pillanatban mégis megszavazza. A párt azzal jutalmazza aranyszájú Hock Jánost, hogy kidobja. Minket, a nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kíséri lépteinket.
Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanítását követelő rendeletét. Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajon hány forint egy pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanító munkájának méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ma kerül rám a sor. 
A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas állapotáról. Haragos zúgás kíséri szavaimat véges-végig a szabadelvű erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az államtitkár, Berzeviczy Albert felel a beszédemre. „Félremagyarázott szavaim helyreigazítása, meg személyes kérdés” címén kérek szót, az elnök, remegő hangú öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zúg a szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom túlkiáltani az erdőzúgást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza János így dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó apám”... Az elnök, szegény öreg ember, kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le. – Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok reggelig is, de a jussomat nem hagyom. Végre is szóhoz jutok, de minden mondat újabb vihar, zúg az erdő szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja meg a szót. Végre is fölkel székéből a “generális”, az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a szabadelvű erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most a csengő. – A képviselő úrtól megvonom a szót! – sír a gyámoltalan öreg ember hangja, én meg leülök engedelmesen. Vége a komédiának, a függöny legördül. Még egy rövid levél a szabadelvű párt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?”