Annyira törökül festett a kincstár, hogy a Lánchíd-vám rézgarasait kellett rövid úton felhozatni, különben nem fizethette volna elsején a tisztviselőket. Bent a parlamentben a balközép vezére, Tisza Kálmán, ez az okos, magyar fából való államférfi már 1874 őszén heves hadjáratot indított a kormány pénzügyi politikája miatt, melyben Jókainak is részt kellett volna vennie, de rekedtsége miatt letörültette magát. Mint az üldözött róka lapult meg Bittó, s pénzes kassza kezelője már menekülésre gondolt. Karácsonykor már  hangosabbá nyilvánult az a vágy, hogy a Deák-párt fölfrissítse magát a balközéppel. Tisza február 3-iki beszéde, a közeli teendők programját bontotta ki, Nelsonnak Trafalgarnál mondott szavaival végezve beszédét: „megtettem kötelességemet”; s eloldotta hajójától a csónakot, melyben a „későbbi teendők” voltak elcsomagolva mindenféle frázisok közé, s ezzel önként ölébe hullt tizenöt hosszú évre Magyarország sorsa.
Az összes rugók figyelembe vétele nélkül nehéz megérteni e tusát, melyben a parlamentarizmus természetével ellenkező tünetek játszanak közre. A Deák-párt 210 tagot számlál, a balközép 70 embert. S mégis a hetven fogja fölfalni a kétszáztízet! Hogy lehet ez? – Hja, nálunk nincsenek normális lefolyású válságok. Egyik se hasonlít a másikhoz.
Már az első beállítása se volt szerencsés e parlamentarizmusnak. A Deák-pártból alakult „nagy emberekből” álló kabinet állt az ügyek élére, Deák nélkül. Az egyszerű tekintetes úr, kinek szemöldökintése szerint mozdult a hatalmas nagy párt, kívül maradt. Bírta a hatalmat, de nem viselte a felelősséget. Az Andrássy Gyulát követő kormányok már csak úgy tűntek fel a párt előtt mint az öregúr írnokai, kik lógtak a Burgtól és lógtak az Angol Királynőtől, ahol Deák lakott. 1874-ben Deák már fáradt volt, zsémbes és elégedetlen a pártjával, mely csak intrikálni tudott, de engedelmeskedni még neki sem akart. Ösztökélte ugyan Bónis Samu, hogy az elégedetlen elemeket ugrassa ki, mint Tisza tette Ugronékkal; Deák azt felelte, hogy a kisebbségből könnyű kilépésre kényszeríteni akárhányat, mert az akkor is megmarad kisebbségnek, de a többség nem marad többségnek, ha sokan odahagyják.
Növelte az általános elégedetlenséget és ingerelte a hangulatot a korrupció, mely valóban szemérmetlenül űzetett. Egy pár csúnya dolog pattant ki. Rothadás szaga kóválygott szerte a levegőben. Sokat tett a képzelődés is. Sötét árnyékok ereszkedtek a nagy műre, revízió veszélye kezdte fenyegetni. Ehhez járult, hogy az Andrássy Gyula gróf jövendő terveibe egy fegyelmezett magyar többség elengedhetetlen kellék volt. Harmadikul a király figyelte nagy aggodalommal a pártviszonyok züllését és a ’67-es egyezség sorsát. A király mindig elfogult volt e tekintetben. Mint akinek sok erdeje van, de azokban egy fácskát ő maga ültetett, s nem bánja már azóta az erdőt, valamennyi fáját az erdőnek, csak ennek az egynek a satnyulása keseríti. S íme váratlanul elhangzik a Tisza február 3-iki beszéde. Föllélegzik a király, és úgy veszi, mint a ’67-nek gyújtott gyertyát.
A fúzió ezután már csak a formák és személyi kérdések elintézésének dolga volt, s Tisza csapatja már március 3-án bevonult a Lloyd-épületbeli klubba, hol lassan terjeszkedve csakhamar átvette az uralmat. A híres balközépi vezérből lett a még híresebb „generális”, és híveiből, a jó gerilla-harcosokból nevelődtek a legkezesebb mamelukok.
Jókai is ide kerülvén a többiekkel, megint fordulóponthoz jutott. Itt voltak a nép hite szerint a hagyományos „húsos fazekak”. Hogy volt-e a fazekakban hús, az nem annyira bizonyos, mint az, hogy mikor a fazekakban főztek valamit, azok alá mindig a népszerűségből kellett tüzet rakni.
S így biz itt erősen fogyott az a népszerűség, amit a balközépen szereztek. Sőt a Jókaiéból még az is fogyott és hamvadt a fazekak alatt (melyekből a húst, ha volt bennük, mások villázták ki), amit irodalmi réven szerzett.
Hanem iszen a népszerűség elvégre is nem olyan érték, amit takarékpénztári könyvecskére lehet gyűjteni s belőle kivenni vagy hozzáadni tetszés szerint kamatok kamatjait. A népszerűség jő, mint a csiga, és elröpül, mint a madár. Az bizonyos, hogy itt jól érezte magát. Szelíd, csendes természetének megfelelt ez a békességes klub, hol az urak csupa jó pajtások voltak, semmire nem gondoltak, csináltak maguknak a saját kényelmükre egy külön istent a generálisban, akinek minden szavában és tettében megnyugodtak.
Egymás iránt előzékenyek, kártyában, külső viselkedésben pazarlók, modorban választékosak és barátságban önfeláldozók, szerelemben gavallérok. Azt lehetne hinni, hogy kétszáz herceg hullámzik fel s alá a klub termeiben. Naiv kor ez. A stréberség a mai alakjában még ismeretlen. A csúszás-mászás utálatot gerjesztene. A címkórság még a csíráit se dugja ki. De mit is keresne ebben az országban, hol Deák tekintetes úr többet nyom a latban, mint a király minden aranypajzsa együttvéve. Egy kis intrika az már van, de ez csak sáfrány a politikában.
Az országgyűlés hétköznapi tárgyalásai már untatni kezdik költőnket. Panaszkodik, hogy a beszédek hallgatása bosszantóan hat az idegeire, mint a lúgzó kád lassú csöpögése. Némelykor pedig mintha kalapáccsal vernék a fejét. Hovatovább mindig elcsipegetett a képviselőháznak szánt idejéből. A végén már csak déli harangszókor kezdett bejárni, mint a sokáig alvó mágnások.
Ha szavazás volt közben, ő is felállt együtt azzal a bizonyos erdővel, és csak utólagosan kérdezte meg valamelyik szomszédjától: – Mire is szavaztunk, kérlek? Jobb ember, szelídebb ember nála a politikai deszkákon talán sohasem fordult meg.
Általában könnyebb lett volna meghatározni, mi hiányzott nála, mint azt, hogy mi volt meg benne. Híjával volt azoknak a hibáknak, melyeket a politikusoknak és íróknak szemére lehet vetni. Még zárkózottságát is teljesen el tudta takarni, mindenki iránt tanúsított nyájassága és jóakarata által. Nem örömest helyezte magát ellentétbe azok véleményével, kikkel társalgott. Azért aztán lagymatagnak tartották. Bárányszelídségét csakhamar kiismerték a miniszterek is, tudták, hogy jó, engedékeny és  sarkára nem áll, mint a többiek, ha a miniszter nem tesz meg nekik valamit, tehát nem tettek a kedvéért semmit; befolyása csekélyebb lett, mint akármely névtelen szürke mameluknak. Apránként szinte általános véleménnyé vált az országban, hogy rossz politikus, hogy nem ért a politikához és nem való arra.
Fájt ez neki és igazságtalan bírálat volt, szinte szégyenletes. Mintha sajnálnának honfitársai egy hitvány mandátumot attól az embertől, aki több dicsőségére szolgált Magyarországnak, mint talán a többiek mindnyájan. Jókai beszédei, ha nem vitték is előbbre a szakkérdéseken vajúdó Házat, de nem voltak-e a hangulatcsinálás remekei? S vajon a hangulatcsinálás nem egyik főalkatrésze-e a parlamentáris országokban a politikának? Mivel volt rosszabb politikus, minta a sok nevensincs,  akiknek senki sem hányta a szemükre, hogy mit keresnek a Házban? Vagy csak azért voltak ezek kíméletre méltóbbak, mert nem írtak egyszersmind száz kötetnyi halhatatlan művet a nemzetnek?
Vagyonok tűnnek el és támadnak a fókusznál, szegény emberek lesznek gazdagokká és proletárokká a gazdagok, koncok után. Valóságos ritkaság ő ebben a korban, melyről azt mondják, hogy aranyesők hulltak a magasból. Soha nem vasalt ki a politikai helyzetekből egy rézgarast. Egész élete bizonyság önzetlensége mellett. Az 1848-iki kormánytól majd minden szereplő ifjú kenyeret kapott vagy kalácsot, Jókai nem. Ráadásul egyetlen pénzforrása, a lapja is megszűnt. Debrecenben kis híja, hogy a fogát is ott nem hagyta. Az abszolutizmus kezdetekor egy Hegyesi nevű ügyvéd jelentette föl a vérszomjas hatalomnál, bujdosni kényszerült. A provizórium alatt becsukták. A magyar világ visszavívásában nagy része volt, de a magyarok kezébe jutott hatalomban semmi része. (Ilyen értelemben talán mégis igaz, hogy rossz politikus volt.) Be kell ösmerni, hogy mindenütt ott volt, ahol küzdeni és dolgozni kellett, de sehol se volt ott, ahol osztozkodtak.
Jókai nem tolakodott előre, bár elment, ahova küldték. Kényes, sőt gyűlöletes kérdésekben is fölemelte szavát a Házban, hogy ahol a mázsás érvek már nem használnak, egy-két szál virágot dobjon a mérleg serpenyőjébe.  Hanem azért ott lehetett szíve mélyén a titkos keserűség, s mikor 1879-iki költségvetési beszédébe belekiáltott egy szittya az ellenzékről, hogy „komédia”, mély fölháborodással vágott vissza:
– Ez a haza csak úgy az enyém, mint az önöké. Én ezen a színpadon sohasem vágyakoztam babér után, de itt tépték le rólam azt a babért, amit másutt szereztem.
 

(folytatjuk)