Mi járatban ezen a vidéken, kérdeztem. Csak átutazóban van, válaszolta, és az ülés szélére húzódott, annyira, hogy már-már attól féltem, ki akar szállni. Egy ideig hallgattunk. És hová utazik, törtem meg a kínos csendet. Messzire, nagyon messzire, jött a titokzatos válasz. Eldöntöttem, hogy nem faggatom tovább, amikor halkan, bátortalanul kijelentette: Olaszországba. Szóval így. És kihez utazik? Még nem tudja. Van néhány ismerőse kint, magyarázta, de ők nem tudják fogadni, úgyhogy eldöntötte, a saját szakállára megy ki. Gondolom, nem kiránduló, igen, munkát keres, kicsit rosszkor, mert vége a nyárnak. Lassan beindult a társalgás.
Szégyelli magát, hogy stoppal kell megtennie ezt a nagy utat, de ebben az országban nem maradhat tovább. Itt már mindent kipróbált, legutóbb három munkahelye volt, mégsem tudott annyit keresni, hogy megéljen belőle. Dajka volt, beteggondozó, és lépcsőházakban takarított, egész nap dolgozott, mégsem vitte semmire, alig tudta fenntartani a lakását. Van családja, kérdezem, ő pedig elmeséli, hogy a férje már rég lelépett, azt sem tudja, hol él most, valójában egyedül nevelte fel a lányát, aki már férjnél van, de ők is szegények, mint a templom egere. Ebben az országban tisztességes munkából nem lehet megélni, összegzi keserű tapasztalatait. Egész életét úgy élte le, hogy mindig csak a legszükségesebbre futotta, de az ötvenen túl már ennyit sem lehet keresni…
Már nem kellett kérdezni, ömlött belőle a panaszáradat. Mielőtt elindult, minden pénzét odaadta kis unokájának, most pedig úgy viteti magát az idegen sofőrökkel, mint egy utolsó koldus, mondta, és elsírta magát. Inkább próbálja meg kalandként felfogni az utazást, vigasztaltam. Van, aki kedvtelésből stoppolja végig a világot, így próbál megismerni idegen országokat, embereket. Biztosan sok jó emberrel fog találkozni, és jó munkahelyet is talál. Isten hallgassa meg, sóhajtott fel. Bízok benne, hogy gyűjtök egy kis pénzt, azzal veszek egy házat itthon valamelyik faluban, és ott megírom az élettörténetemet. Mindig is erre vágytam, hogy az írásból éljek...
Ennyi fért bele a társalgásba a rétyi keresztútig. Átadtam a poggyászát, és sok szerencsét kívántam neki, majd letértem Szentgyörgy felé. Kicsit furcsa volt ez a hölgy, de nem lehetett könnyű neki így elindulni, gondoltam. Vajon ilyen lelkiállapotban kelt útra mindenki, aki külföldön dolgozik? Mind a négymillió román állampolgár? Végül is miért ne indulhatna el az ember stoppal, miközben mások tengereket hajóznak át kis csónakokban, vagy teherautók kerekei között kapaszkodva próbálnak eljutni álmaik országaiba. Vajon tényleg azt hiszi, hogy meg tud majd élni az írásból? Ahogy közeledtem a város felé, feltűnt, hogy már nem vagyok gondterhelt, nem is emlékeztem már, mi aggasztott annyira. Megnyugtató volt arra gondolni, hogy már nincs sok hazáig.