Ezekből való volt a tanulóifjúság ellenséges irányú tüntetése ablakai alatt, a törökbarát mozgalmak kezdetén, 1876 őszén. Ez nagyon lehangolta Jókait, mert semmi egyebet nem tett, mint hogy csillapító beszédet tartott az ifjúságnak, mikor az nem akart csillapodni. Az embernek egyszerre is elég bánatot okoz a kerületét elveszteni, de látni apródonkint, hogyan csöpög el alóla a piedesztál, kipróbálja az idegeket. Mire az 1878-iki választást kiírták, már akkorra világosan látszott a bukása, ami annyira elkedvetlenítette, hogy bejelentette Tiszának teljes visszavonulását a politikától. Pedig még akkor nagy becsben állott. Őt rángatták mindenüvé, ahol mutatni kellett kifelé. Delegációba, díszküldöttségbe, keserű dolgoknak ezüst kanállal cukorporban való beadásához vezényelték. Őérte versenyeztek a főispánok, akik valamely nehéz kerületből mameluk behozatalával akartak Tiszának tömjénezni.
Ejh, dehogy is ereszti el a párt Jókait. Hiába fenyegetőzöl, jó poéta. A generális félrehúz valamely ablakszögletbe, egy-két nyájas szóval megveregeti a válladat, meleg tekintete benyomódik viaszk-lágy szívedbe, és maradni fogsz. Hanem hiszen csak várni kell még, majd megjön az ideje annak is, hogy már nem marasztalnak. A Józsefvárosban csakugyan megbukott Szilágyi Dezsővel szemben, 69 szavazattal, de elfogadta az örmény metropolis, Erzsébetváros egyhangú mandátumát, melyért a kisujját sem kellett mozdítania. Kár is lett volna ebből az időszakból kortesutakon sok napot vesztegetni. Termékenysége most éri el az emberfölötti méreteket. Még leírni is sok, ami tőle megjelenik. Hát még kigondolni azt a sok szép dolgot? Hát még hozzáolvasni a forrásokat? Mert mind olyan művek következnek, amelyeket nem szophat az író a kisujjából.
Hogy csak a nagyobbakat említsük, A Honban megjelent Egy hírhedt kalandor a XVII-ik századból. Sokkal szebb ennél a Névtelen vár, a titokzatos francia hercegkisasszony bájos története, a Napóleon elleni nemesi fölkeléssel a háttérben, melyben a költő atyja, Jókay József is részt vett. Mint érdekes epizód játszik bele a múlt század egyik európai hírű csodájának, a Fertő-tavában élő halembernek, Hany Istóknak különös szereplése. Mester Jókai annak a sok csecsebecsének s mellékalakoknak ügyes összehordásában is, melyekkel regényeit fölcicomázza.
Egykettőre megírja a Szabadság a hó alatt című regényét négy kötetben. És mindig följebb; még ennél is szebb az Üstökösben 1899-ben megjelent Rab Ráby. Maga se tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben, és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak. Roppant szerencsés leleménnyel van beállítva a liberalizmus harca a konzervativizmus ellen, mely minden időben egy volt, csak különböző alakot cserélt ezer éven át. A császár ki akarja szabadítani rab Rábyt, de minden ereje megtörik a vármegye ellenállásán, a paragrafusaikba és megrögzött szokásaikba burkolózott vármegyei urak makacsságán. A megoldás éppenséggel fönséges. A császár ostrom alá veszi a megyeházat, hogy kedvencét kiszabadítsa, a vármegye bezárja a kapukat, és halálos ítéletet mond a szegény rokonszenves népapostol fejére, már mindjárt le is fejeznék, de ismét megharsan kívül a kürt, s már nem a császár, de a király nevében dörömbölnek a kapun – mire megcsikordul sarkaiban, megnyílik, s kiderül a láthatár minden vonalon, a császár visszavonja pátenseit, de a király akaratának meghódolnak a magyarok. Mosolyog minden, nevet a nap, s ami nehéz ágyuk dübörgésének hallatszott a császár uralma alatt, azok daloló szekeresek, akik gabonát szállítanak, és ami hadi sátoroknak tűnt fel a mezőkön, ott fehér bárányok legelésznek...
E szédítő munkássághoz hozzá kell adni novelláit, útirajzait, apróságait, ezek magukban is két írónak szereznék meg a szorgalmas jelzőt. S gyakran van köztük irodalmi remek is, mint például Az egyhuszasos leány.
A Petőfi Társaság kedvéért kifogyhatatlan a Petőfi-reminiszcenciákban. Hogy lángol, hogy szereti, hogy dicsőíti most ezt a Titánt! Egész lelkét megint Petőfi foglalja el. Néha azt is elhiszi a saját fölajzott képzelőtehetségének, hogy él még. Minden szavára visszaemlékszik, mint egy szerelmes, akit halottjának árnyéka mindenütt körülleng, mindig vele foglalkozik, jelentéktelen apróságok jutnak eszébe, amelyekre eddig nem gondolt; bálványimádás – ez már félig betegség. Csak neve nincs, orvosok nem ösmerik. Költőket és írókat szokott meglepni, kik egy személlyel sokáig foglalkoznak, annak a lelkébe magukat helyezik, s ezáltal egyéniségük egy darabig amazéval olvad össze. A Koszorúba, a Petőfi Társaság rövid életű lapjába többnyire Petőfi-tárgyú műveket ír. Még a lantját is előkeresi s A holt költő szerelme című csodásan szép és misztikus költeményben hagyja legérdekesebb nyomát e lázra magasodott Petőfi-imádásnak. De egyéb helyütt is számítanak rá. Pozsonyba felolvasást kérnek. Megírja a Látható Istent, s május 11-én felolvassa. Nagy ünnepséggel fogadják, s örömmel tölt ott három egész napot. Iszik a „sanctuarium”-ban abból a tokaji esszenciából, amelyről azt szokta mondani Palugyai: hogy ettől a hetvenéves ember is házasságra gondol.
A következő hónapban Szegedre utazik. A paprikák városa Velencének álmodja magát. Ezt a szomorú álmot megy megnézni. A kis köpcös Keméndy Nándor társaságában járja be ladikon a víz borította várost és környékét. Megdöbbenti az ár által felszaggatott temető, honnan a koporsók beúsztak a városba. Bármily rendkívüli is volt a látvány, a nagy költőt nem hangolta valamely munka megírására, melyben e világrázó katasztrófát megörökítette volna – nem ösmerte jól Szegedet és eredeti népét, jobban húzott szíve a maga kálvinista Debrecenéhez, s azt használta helyszínnek az alföldi ízű szüzséihez. Szegedről hazatérve, nemsokára ismét a Vág völgyében utazgat. Itt szerzi az anyagot a Páter Péter regényéhez, holott még be sem végezte, és útközben is írja, ahol megszáll reggelenként, mikor a háziak még alszanak, Akik kétszer halnak meg című regényét, s javítja az utána küldözött négykötetes Szabadság a hó alatt kefelevonatait.
Azt lehetett volna jósolni, hogy e túlságos termékenység végre is megbosszulja magát, de tekintetben nem ártott neki a szakadatlan tevékenység. Igaz, hogy nem is használt. Mert e túlfeszített munkával sem lehetett az adósságoktól menekülni, melyek életét nem kis mértékben keserítették. Az írói tiszteletdíjak ha emelkedtek is, de csak olyan mértékben, mint a megélhetési igények, s Jókai nem volt élelmes műveinek pénzügyi kiaknázásában. Sőt később, ellenkezőleg, annyira szerény volt igényeiben, hogy ezzel a többi írók árait is rontotta. A lapkiadók, vállalkozók és szerkesztők, kik először fordultak hozzá, megmosolyogták a követeléseit, mert eddig a harmadrendű íróknak is többet fizettek közleményenként; kinyílt a szemük és bezáródott a pénzes fiókjuk.
Másnemű hátrányai is voltak a nagy termelésnek. A szerkezetre most már annyit sem ügyelhetett, mint eddig; regényei, a Névtelen vár óta, talán az egy Sárga rózsát kivéve, egyre lazábbak, bár elbájoló részletekben éppoly gazdagok, mint elődjeik.
A másik hátrány, hogy a tíz-tizenkét kötettel, melyet évenként ír, önmagának csinált konkurenciát. Az öt-hatezer könyvvásárló, aki az országban volt, most a tíz kötet közt oszlott meg. Kis nemzeteknél így van ez. Ez az a több, ami kevesebb. A nagy írói munkásság semmit se könnyített anyagi helyzetén. A lapjai is romlottak jövedelmezőség dolgában és mindenképpen, szemlátomást fogytak előfizetői; durvább hangú, merészebb szatírájú gúnylapok kiszorították az enyelegve csipkedőt. Még csak A Hon állt valahogy, de hát ez kormánylap volt, többé nem szerették, csak tűrték.
Jókai anyagi zavarai gyorsan növekedtek. Így került bajba a Jókai-ház. De azért nem kell hinni, hogy ennek valami külső látszatja is lett volna. Jókaiéknak végre a már említett gyenge írói tiszteletdíjak dacára csöppent-csurrant mintegy tizenötezer forint évi jövedelmük a könyvekből, a képviselőségből és az asszony nyugdíjából. Jól beosztva, ebből egypár ember kényelmesen megélhetett, és még valamit törleszthetett is. Csakhogy nem osztották be jól.
Jókai nem szeretett kérni, szerény is volt és titkolózó, belső ügyeibe valakit beavatni képtelen. Eközben egyre súlyosbodott az anyagi helyzete. De Jókai hallgat, noha már a legszükségesebbek hiányzanak, titkolja zavarait, mint egy spanyol nemes, Jókainé még nála is kevélyebb. Még a vele egy házban lakó Hegedüsék se vesznek észre semmit. Ilyesmire természetesen nem is gondolnak. Végre a cselédek pletykái által lesznek figyelmesek, s ekkor lép közbe Hegedüs, és terjedelmes vallomásra bírja Jókait, aki harminchatezer forintba számítja fel a legsürgősebb adósságait. Hegedüs Sándortól Tisza Kálmán tudja meg a Jókai helyzetét. Tisza Kálmán pislog és keveset szól: „Hja, baj, baj”, „Hát bizony a pénzre vigyázni kell”, mindössze egy pár szűk, banális, hideg szava van. „Ejnye no, ez a Móric”. Hanem a szíve annál melegebb. Éppen Bécsbe készül, s ha már egyszer ott áll a király előtt, a sok mindenféle jelentenivaló közé oda szúrja azt is, hogy milyen szegény az ország, a legnagyobb írója is mekkora nyomorúságban van, és úgy rakja a szavakat ravaszul, okosan, hogy a király elérteni véli és közbeszól:
– Ezt nagyon sajnálom. Felette rokonszenves ember. Mennyi az adóssága?
– Úgy tudom, harminchatezer forint volna az, ami a legégetőbb.
– Utalványozom az összeget a sajátomból – mond a király –, de ne szóljon neki!
Így lőn megint igazzá, hogy Magyarországon ebben a korban minden nagyobb bonyodalmaknak megoldója a király; sokszor a kicsinyeknek is.

(folytatjuk)