– Siker, béke, nyugalom: azt gondolnánk, hogy ez jellemzi egy bajnokcsapat életét. Ehhez képest nemrég farkast kiáltott. Miért?
– Kezdjük a struktúrával. A huszonhét évvel ezelőtt összeomlott sportrendszernek egyetlen vonzatát kívánhatjuk vissza, de azt nagyon: továbblépési lehetőségeket biztosított az ifjúsági korból kinőtt fiataloknak. Ez akkor egy csapásra megszűnt, s bár a későbbiekben a magánszféra részéről voltak próbálkozások, egyre többen jöttek rá, hogy az önkormányzatok szerepvállalása nélkül a csapatsportágakban elképzelhetetlen az eredményes szereplés. A minisztériumi alárendeltségbe tartozó közel ötven egység, az úgynevezett municípiumi sportklubok rendelkeznek ugyan a hajdani létesítményekkel és vagyonnal, jogosítványok és finanszírozás hiányában mégsem működhetnek megfelelően. A Sepsiszentgyörgyi MSC-nek is van ugyebár egy sportcsarnoka és egy atlétikapályával ellátott futballstadionja, de hiába szerepel a klub nevében, a municípium egyetlen lejt sem fordíthat a működtetésre. Hasonló a helyzet a megyei sportigazgatósággal is, ott is elsősorban pénz és lehetőségek hiányában. Így viszont nem lehet csapatsportágakat működtetni, amelyek nézőket is toboroznak. Mert ne tévesszük szem elől, hogy a sportra fordított pénz tekintélyes része az emberek által befizetett adókból származik.
– Milyen források működtetik akkor a csapatsportágakat, leszámítva a futballt, ami többnyire külön „köztársaság”?
– Versenysport esetében csak ott beszélhetünk eredményességről, ahol van önkormányzati támogatás – elsősorban helyi, kisebb részben megyei –, szervezeti formától függetlenül. Anélkül két-három csapatos lenne például a női kosárlabda-bajnokság. Míg 2008 előtt Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken alig beszélhettünk sportfinanszírozásról – gyakorlatilag nem is szerepelt a város a csapatsportágak térképén –, ma azt mondhatjuk, hogy a városi és megyei sportfinanszírozás majdnem rendben van. A 2008 tavaszán már kupagyőzelemig jutó együttes abból született, hogy Váncsa Katalin edző tűrhetetlennek tartotta, hogy az általa nevelt játékosokat felnőtt korukra rendre elveszítette a város. Ennek nyomán Rusz István felvette a kapcsolatot Vass Ildikóval, akinek a hívására aztán az ország néhány jelentős játékosa Szentgyörgyre költözött. Sok szép sikert hozó időszak következett, amely során bizony finanszírozási bűvészmutatványokra is szükség volt. Kellett a a mentalitásváltás, amely a jelen kiegyensúlyozott finanszírozásához vezetett. Országos érvényű a megállapítás: az önkormányzatok szerepvállalása nélkül egyik napról a másikra összeomlana a romániai sportélet.
– Siker és pénzügyi fulladozás egyaránt jellemezte azt a négy évet. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást?
– Az alapvető probléma az volt, hogy míg egy bajnoki év augusztustól augusztusig tart, addig az önkormányzati pénzügyeket csak naptári évek mentén tudják figyelembe venni. A helyzetet súlyosbította az is, hogy csak a központi költségvetés elfogadása után lehetett a helyi büdzséről szavazni, ami sok esetben azt jelentette, hogy az egyesület február-március előtt nem pályázhatott önkormányzati pénzre. Mindezt tetézte, hogy visszamenőleg semmit sem lehetett elszámolni, miközben az év első két-három hónapját többnyire kölcsönökből kellett kihúzni. Az egyesület előtt görgetett adósságok pedig csakis csődközeli állapothoz vezethettek. És arról az állapotról elsősorban nem a számvevőszék és a hozzá hasonló ellenőrző szervek tehettek, hanem azok az emberek, akik két évtized alatt sem tudtak megszavazni a parlamentben egy koherens sportfinanszírozási törvényt. Közben viszont a kosárlabdacsapat olyan közösségalakító tényezővé vált Sepsiszentgyörgyön – bizonyára mindenki emlékszik, hogy egyes meccseken a vastraverzeken is csüngtek az emberek –, hogy nem lehetett lehúzni a rolót.
– Milyen minták alapján kezdték meg a klub újjáépítését immár Sepsi-SIC néven?
– Rusz István menedzserrel közösen megvizsgáltuk az ország jól működő és eredményes sportklubjainak – Zilahi Silcotub és Remat, Temesvári ACS Poli, Brassói Corona, Brassói Țara Bârsei – tevékenységét, és rájöttünk, hogy az önkormányzatok által létrehozott egyesületek működtek a legjobban. Ezzel a módszerrel lehetett „kibekkelni” az év eleji finanszírozási nehézségeket, a saját egyesületeket ugyanis nem pályázati alapon, folyamatosan lehetett finanszírozni. Ezen minták alapján dolgoztuk ki a magunk változatát, ami elsősorban az operatív döntéshozatalt lehetővé tevő kisebb létszámú vezetőtanács kijelölésében különbözött a többitől, illetve abban, hogy tagjai – Miklós Zoltán és Vajna Kinga mellett jómagam – semmiféle javadalmazást nem kapunk. Utóbbi döntéssel az önkormányzati képviselői státusban is lévő vezetőtanácsi tagok inkompatibilitásának igyekeztünk elejét venni.
– Miért nem születhetett meg két évtized alatt sem egy „élhető” sporttörvény?
– Erről a pártok, az úgynevezett sportszakemberek és mi, klubvezetők egyaránt tehetünk. Tapasztalataim szerint a törvényalkotók nem megfelelően informáltak, de ami még károsabb, hogy a parlament sportbizottságának tagjai sem. Ez a bizottság ugyanis a tanügyi és sportbizottság nevet viseli, amelyben elsősorban tanügyi szakemberek ülnek. Ami abból fakad, hogy Romániában eddig még soha nem tekintették prioritásnak a sportot. Minisztériumi szinten sem jobb a helyzet, az oda kinevezett hatalmas sportegyéniségek rendre saját sportágukon, esetleg hajdani klubjukon át értelmezték a sport irányítását. A jelenlegi ifjúsági és sportminiszter, Marius Dunca mindjárt a beiktatásakor kijelentette, hogy nem ért a sporthoz, viszont meglépte, amit éveken keresztül senki: módosította a sporttörvényt. Ennek leglényegesebb eleme kimondja: közpénzt sportbérezésre is lehet fordítani, és engedélyezi az egyik évről a másikra áthúzódó finanszírozási szerződések megkötését. Ugyanakkor szorgalmazza azt is, hogy az önkormányzatok maguk dolgozzák ki saját módszertanukat, ne várjanak központi útmutatásokra.
– Ez viszont szakértő jogászok és közgazdászok bevonását feltételezi. Rendelkezünk ezekkel az emberekkel?
– Egyértelműen hiányoznak. Persze vannak mentesítő körülmények, hiszen egyetlen önkormányzati jogásztól sem lehet elvárni, hogy a közbeszerzésektől a hulladékkezelésen át a sportjogig minden tevékenység jogi hátteréhez értsen. De azt is ki kell mondani, hogy van olyan ember, akinek a sport púp a hátán. Szóval, küzdünk rendesen ezzel a mentalitással. A jó hír viszont az, hogy mindkét önkormányzat teljes mértékben támogatja az európai kupaszerepléssel is „súlyosbított” célkitűzéseinket.
– Akkor viszont még érthetetlenebb a másfél hónappal ezelőtt megkongatott vészharang.
– Pedig egyszerű a magyarázat: azt szeretnénk, hogy a sikerek előtt a klub váljon stabil intézménnyé. Elegem lett abból, hogy hároméves építkezés és az azzal párhuzamosan jelentkező eredmények után, amikor egyre nagyobb figyelmet kellene fordítanunk az utánpótlás-nevelésre, a minden irányból érkező nyilak hárítására kellett fordítanunk az energiáinkat. Rohangálunk a sportminisztérium, a számvevőszék és a versenyhivatal között, mivel a sporttörvény azért egy ponton még mindig erősen értelmezhető: Hogyan feleljünk meg a gazdasági versenyt szabályozó európai előírásoknak? Romániában a kosárlabda amatőr sportként van nyilvántartva, de a jogszabály szerint az ezért a tevékenységért bért kapó sportoló profinak számít. A versenyhivatal megint csak európai normára hivatkozva korlátozza az önkormányzatok jogosítványait a sportinfrastruktúra biztosításában. Ami arról szól, hogy az önkormányzati tulajdonban lévő Sepsi-SIC nem használhatja ingyen, de még kedvezményesen sem az ugyancsak önkormányzati birtokban lévő arénát, mert az állami segítségnek minősülne.
– Azaz gazdasági tevékenységként kezeli?
– Igen, csakhogy a kosárlabdában nem a klub kap pénzt a tévéközvetítésért, hanem a klub fizet, akárcsak az európai kupákban való indulásért. A felnevelt játékosért sem lehet nevelési díjat kérni. Szóval, itt aligha beszélhetünk gazdasági tevékenységről, hacsak a mérkőzések bevételét nem tekintjük annak.
– A városi önkormányzati ülésen felvetett probléma az egyesületnek befizetett tagsági díjak felhasználásáról szólt. Milyen korlátozások vannak itt érvényben?
– A sporttörvény májusi módosítása után az önkormányzat tagsági díj formájában csak az egyesület működtetésére fordíthat pénzt, sportcélú tevékenységre nem. Azaz: fizetésre, könyvelésre, irodafenntartásra, hasonlókra. A sporttevékenységre szánt finanszírozásra új szerződést kell kötni, végrehajtására pedig külön módszertant kidolgozni. Összességében fontos előrelépés ez, csakhogy az utat nekünk kell kiépíteni. Elvileg megvan a módszer, megvan a pénz, de korántsem mindegy, mikor jutunk hozzá. A módszertan kidolgozása révén ez már az önkormányzati szakapparátuson múlik, ahol pozitív hozzáállással és nemtörődömséggel egyaránt találkozhattam. A klub stabilitása a tét, ezt próbáltam tudatosítani a vészharangkongatással.

AMBRUS JÓZSEF
Baróton született 1966. március 14-én. Iskolai tanulmányait Nagyajtán, Nagybaconban és Marosvásárhelyen végezte. Tízéves korától sportolt: kézilabdázott, atletizált, 1984–1990 között a Baróti Bányász labdarúgójaként több éven át a román harmadosztályban játszott. Megyei önkormányzati képviselő, a Kovásznai Megyei Integrált Hulladékgazdálkodási Egyesület igazgatója, a Sepsi-SIC vezetőtanácsi tagja. Nős, egy fiú, Zsombor apja.