Eredetmondáinkban ezért jut külön-külön szerep a csodaszarvasnak, a fehér lónak, az égi vadásznak, a turulnak, a griffnek, a sámánnak – még ha egyik-másik társítva jelenik is meg –, és ezért olyan szűziesen tiszta Emese álma, akinek méhéből forrás fakad, és ágyékából királyok származnak. Ehhez hasonló letisztultsággal ellenben nem találkozunk az Orza Călin rendezte A csillagösvény népe című, a Székely Vágtára készített, lovasjelenetekkel gazdagított, a mesemondó visszaemlékezései által is követhető táncszínházi produkció rövidített, színháztermi változatában. Emiatt a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes és az M Stúdió közös bemutatója – bár látványban és művészi teljesítményben  a  csillagösvényen jár, mi, földiek ellenben úgy érezzük: a kevesebb több lett volna.
Fehér ló (Gáll Katalin) kínkeservesen megszüli fiát, hét évig szoptatja, de ezzel a történet lezárul, nem vezet sehova. Bajkó László lófiúból átvedlik égi vadásszá, jól érzékelhető az útkeresés: hol van az őshaza? A csodaszarvas (Polgár Emília) méltósággal lépdel, úgy tűnik, ő mindennek az ura. A tündérek otthonra lelnek, még akkor is, ha időnként a tündérfiúk eltaszítják őket. A griffek (Nagy Eszter és Szekrényes László) hatalmas erővel, akrobatikus mutatványokat is bedobva végzik a legények beavatását – hol simogatják őket, hol durván kergetik a menekülésbe, de végül betörik az ifjakat, akik egy idő múlva hősi zászlókkal térnek vissza... Honnan jönnek, mi dicsőítette meg őket? – ez egyik törésvonal az előadásban, hisz a nézőnek nincs ahonnan tudnia, hogy az eredeti szabadtéri változatban a csatajelenetek teszik egyértelművé, hogy az Attila, Árpád és Szent László vezette csatákból érkeznek haza.
Emese álma – a jelenet megérdemelte volna, hogy vezérfonala legyen a produkciónak, nemcsak azért, mert Emese ágyékából származtak a magyar királyok, és a méhéből fakadó folyó mentén telepedett meg csillagösvény népe, hanem mert Emese (Székely Edina Emőke) és a turul (Melles Endre) kettőse olyan pályára terelte az előadást, ahol a táncművészet és a színház minden elemében találkozott. Nem így a sámánasszonyra (Vajda Katalin) rótt szerep, amely nem tölthette be küldetését már csak azért sem, mert a mesemondó nélkül külső szemlélő maradt, nem derült ki, hogyan befolyásolhatja a történéseket. Ezen a sámánfa is csupán keveset segített.
Érthető, hogy lovas csatajelenetek, lézervetítés, krónikás nélkül nem ugyanazt az előadást láthatja a közönség egy néhány négyzetméteres teremben, mint az Óriáspince-tetőn, ahol a Székely Vágtára készült produkciót mutatták be, de önálló színpadi előadásként még javítani lehetne azon, hogy ne egy mese csonkított, hanem koncepciósan rövidített változatát lássuk. A szeptemberben lefutott négy előadás után, a decemberi újabb sorozatig érdemes újragondolni, nemcsak azért, hogy az összefüggések érthetőek legyenek az adott helyen és pillanatban bevetett szimbólumok között, hanem azért is, mert a Háromszék Táncegyüttes és az M Stúdió tagjainak színház-, tánc- és mozgásművészeti  teljesítménye, Melkuhn Róbert furulyahangja és Erőss Judit éneke a legfelsőbb értékelést is megérdemli, és mert olyan témához nyúl a rendező, amely hírünket vihetné a nagyvilágban: mi most is itt vagyunk, és arra alapozunk, amit őseinktől kaptunk hagyatékként.