Létezik azonban egy emberfajta is, melyre inkább illik a vadállat megnevezés, mintsem a gondolkodó lény megtisztelő jelzője. Közöttünk él, nincsenek nagy igényei, a napi betevőjének megszerzése egyetlen gondja. A vadállat megelégszik azzal, ami épp van, neki minden úgy jó, ahogy van. Azazhogy mégsem. A vadállatot – a kétlábút mármint – zavarják bizonyos dolgok környezetében. Többnyire az olyasmi, amire az ember rácsodálkozik. Hogy né, de szép az a fa. Az a frissen ültetett ágyás. Az a kerítés, az az autó. A vadállat, ha ilyesmit lát, felébred benne valami. Valami, ami nem állati, de nagyon is emberi. Hiszen rosszindulatból, irigységből, utálatból, vagy egészen egyszerűen csak a rongálás öröméért törni-zúzni – ez állatra nem jellemző. Emberre csupán.
Hogy miért ez az elkeseredett vádaskodás? Mert nagyon sajnálom azt a fiatal facsemetét. Estébe hajló késő délután volt már, fesztivál zajlott épp a városban, a főtéren nagy eszem-iszom, napközben szép idő, ekkorra már hűvös. A hegyen felfelé fiatal férfi dülöngél, nem elég széles az utca számára. Kezében sörös doboz, sokat nem ihatott belőle, minden hirtelen irányváltásánál kilöttyen egy adag az aszfaltra. Ordít, mint kinek eszét vették (ő azt hiszi, énekel), belerúg egy útját álló parkoló autóba, megbotlik a szegélykőben. Aztán megcéloz a zöldövezet közepén egy díszfát, nyílegyenesen odamegy, a sörös dobozt átveszi másik kezébe, majd egy hirtelen mozdulattal elroppantja a csemetét deréktájon. A díszszilvafácska keserves reccsenéssel adja meg magát, pirosas levelű kis koronája a földre fekszik. A fiatal férfi, mint ki jól végezte dolgát, kortyol egyet söréből, aztán dülöngélve, kornyikálva folytatja útját. A szembejövő emberek kitérnek előle. A hegyen felfelé menők lassítják lépteiket, hogy ne kelljen utolérniük. Némelyek közömbösen nézik a pusztítást, mások tehetetlenségük miatt morgolódnak. Közbe nem avatkozik senki. A vadállattól – az erdeihez hasonlóan – fél az ember. A vadállatot – az erdeivel ellentétben – nem tiszteli senki.