Három fotókiállítás, tartalmas szakmai előadások és több tematikus műhelymunka – ez az október 13–15. között harmadik alkalommal megrendezett Székelyföldi Fotóbiennálé gyorsmérlege. Valójában ennél többről van szó, nem csupán a fotós megmérettetésre jelentkező közel háromszáz alkotó fényképeit kellett elbírálnia a zsűrinek, hanem a térségbeli fotóklubok is bemutatkozhattak végre együtt, közösen. E három nap azonban a fotósok személyes találkozásához, ismerkedéséhez is teret biztosított, s mindezek együtt Sepsiszentgyörgyöt a fotográfia székelyföldi fővárosává tették.
Ritka pillanatok Sepsiszentgyörgyön: Eifert János budapesti fotóművész saját kiállításán tárlatvezetést tart, s később az M Stúdió Mozgásszínház részvételével műhelymunkát vezet mozgást fényképezők számára. Ilyenszerű élményekben lehetett része azoknak, akik bepillantottak a fotóbiennálé rendezvényeibe: három meghívott előadó, három különböző világ tárulkozott ki.
A legtöbb látogatót vonzó, szinte tömegrendezvénynek számító kiállítás az őszi vásárban megnyitott főtéri tárlat, amelyen székelyföldi fotóklubok mutatkoznak be. Ez nóvum szakmai berkekben is, ekkora csoportos kiállítás még nem volt térségünkben, s e szabadtéri tárlat nézettsége bizonyosan meghaladja az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) a pályamunkákból megrendezett kiállítás látogatottságát. A székelyföldi fotóklubokat köszöntve Hlavathy Károly, a sepsiszentgyörgyi Mohos Fotóklub vezetője rögzítette: öt város tíz fotóklubjának, illetve alkotócsoportjának, vagyis több mint százötven fotós képei láthatók, a Gyergyói Fotóklub (2009-ben alakult), Csíkszeredából a Prisma (1986) és az F10 (2010), Marosvásárhelyről a Marx József (1953), Székelyudvarhelyről az Orbán Balázs (1960) és az Expozia Alkotócsoport (2009), míg a legtöbben Sepsiszentgyörgyről állítottak ki: Mohos (1987), Képvidék Alkotócsoport (2001), Camera Club Siculorum (2007) és Transnatura (2016). Hlavathy Károly utalt arra, hogy a nap szinte minden pillanatában térségünkben is csattan egy-egy zárszerkezet, s a fényképezőgép legtöbbször minket örökít meg, „azt, ahol élünk és azt, ahogy itt élünk”. Örvendetesnek nevezte, hogy egyre több a fotós, s jó, hogy fokozódik bennük a „tartalmi fotográfia iránti érdeklődés”, ilyen körülmények között szükségszerűvé válnak a fotóklubok, az alkotói közösségek, Sepsiszentgyörgyön soha nem tapasztalt népszerűségűek a fotós rendezvények, kiállítások.
Ezt tanúsítja az EMŰK emeleti kiállítótermében nyílt tárlat is, amelyen a fotóbiennáléra beküldött képek legjobbjai láthatók, legalábbis a zsűri értékítéletének tükrében. Tizenhét országból 283 fotós 1516 pályaművel jelentkezett három versenykategóriában (mozgás, kenyér és kötetlen témában). Bár a fotóbiennálét felkaroló székelyföldi megyei önkormányzatok célja, hogy a rendezvénnyel Székelyföldet láttassák, ez annyiban sikerült, hogy az egész világból a rendezvény iránt érdeklődő fotósok szemüket valóban Székelyföldre irányították, illetve hogy itteni fotósok is beneveztek. Ellenben a bemutatott képanyag csupán kis töredékét tükrözi Székelyföldnek, ez érthető is, hiszen a rendezvényre az egész világból benevezhettek a fotósok, ki-ki hozva saját képi világát. Így a biennálé összképe meglehetősen heterogén, a kiállított képek színvonala is ingadozó. Talán mérlegelhető lenne, nyernénk-e vagy veszítenénk azzal, ha a szervezők a fotóbiennálét tematikailag erőteljesebben kötnék Székelyföldhöz, ezáltal sajátosabbá és egyedibbé téve a rendezvényt.
