Emberek az ország eldugott zugaiból, akik keresték és megtalálták helyüket, életük értelmét, kiknek egyszerűsége, bölcsessége figyelmet érdemlő – ők Răzvan A. Voiculescu bukaresti fotográfus portréalanyai. Képeit igényes, mívesen kinyomtatott és szerkesztett albumokban jelentette meg, tematikusan, kizárólagosan saját elképzelése, művészi hitvallása szerint. A közismert fotós a Székelyföldi Fotóbiennálén beszélt fényképeiről, portréalanyairól, hangsúlyozva, a hagyományos fényképezés híve, nem készít sorozatfelvételeket, mert átélte és megszerette az egykori sötétkamra varázsát, megtanulta, milyen az, amikor jól meg kell fontolni az exponálás pillanatát. A fotótechnika nem bűvölte el, csak azokat a digitális képmódosító eljárásokat használja, amelyeket annak idején a klasszikus filmes, nagyítógépes, előhívásos képszerkesztés is lehetővé tett, ugyanis a tehetséget, az egyéniség kibontakozását tartja legfontosabbnak.
A 48 esztendős Răzvan A. Voiculescu Bukarestből emigrálva egy dániai művészeti egyetemen tanult fotográfia szakon, Skandináviában élt és dolgozott, majd 1997-ben visszatért Romániába. Nem bánta meg, s noha megérti a távozó fiatalokat, úgy érzi, ebben az országban nagy szükség van a maradókra, azokra, akik példájukkal mutatják, itt is lehet élni, alkotni. Dolgozott reklámszakmában is, ám szakított az iparággal, mert azt tartja fontosnak, hogy saját hite szerint alkothasson, nem kíván megfelelni a kereskedelmi, piaci elvárásoknak. Ez a következetes igényesség jellemzi fotóalbumait is, eddig tizennégyet jelentetett meg, nagy részük ma már könyvritkaságnak számít. Albumai az ország tájegységeit (például Dobrudzsa), az ott élő embereket mutatják egyedi, sajátos stílusban. Fotográfusként több témakör foglalkoztatja, az értelmesen élők keresése mellett szokványostól eltérő aktjai, illetve albuma is nagy visszhangot váltott ki, kötete külföldön is sikeres volt. Úton levő, folyamatosan keresgélő ember, aki az ország elszigetelt részein élőket keresi fel és fényképezi le, mert úgy véli, a vidéki, hagyományos életforma eltűnőfélben, a falvak egyre jobban kiüresednek. Kiállítást már nem szervez, mert azt a megnyitót követően kevesen látogatják, ezért, amikor elkészül és megjelenik egy-egy fotóalbuma, egy komoly kulturális rendezvényen mutatják be. Lehetőség szerint levetít egy lírai rövidfilmet is, mely a fotókon bemutatott emberekre, sorsukra villant, ugyanis munkamódszerének része, hogy amikor csak teheti, felkér egy dokumentumfilmest, aki elkíséri fotós útjain.
A sepsiszentgyörgyi bemutatón Răzvan Voiculescu három kisfilmet vetített le a Művész moziban, amelyek mozgóképpel és emberi hanggal terelik a nézőt egyedi képi világa felé. E filmes bevezetés tekintetében is teljesen eredeti a fotográfus, ráadásul a lírai képsorok bármilyen rövidfilmfesztiválon, önálló alkotásként is megállnák helyüket. A filmcím azonos az albuméval, választékos, nehezen lefordítható kifejezések sorakoznak: Vándorló konyha (Bucătăria hoinară), Célkeresők (Dor de rost). A konyhaművészettel foglalkozó album szereplői olyan személyiségek (például Mircea Dinescu), akik az ország egy-egy különleges tájegységében mutatják be gasztronómiai avatottságukat, nyilvánvalóan nem recepteket tálalva, hanem életformájukat, szemléletüket vázolva. A Székelyföldi Fotóbiennálén ismertetett három témakörből igen elbűvölő a Dor de rost című albumhoz kapcsolódó film – e könyv egy három kötetből álló sorozat része, az utolsót november végén Bukarestben mutatják be –, amely egyszerű, többnyire vidéki embereket, népi mestereket (köztük háromszékieket is) hoz közel, akik céljaikért élnek, megtalálták helyüket, létezésük értelmét. Fotóalbumaihoz térképet is mellékel, feltünteti, hol laknak portréalanyai, mert felkereshetők, örülnek, ha érdeklődnek életük, sorsuk iránt, miként azt is megtisztelésnek vették, hogy szerepelhettek albumában, illetve a filmben.
A megszólalók között egy fafaragó arról beszél, a természet szimbólumrendszere a mértan, illetve hogy főzés közben saját életén szokott töprengeni, önvizsgálatot tartva, azt is hozzáfűzve, fontosnak tartja, hogy maradjon utána valami. Én úgy érzem magamat a műhelyemben, akár egy császár – vallja egy másik, a Focșani-ban élő, fémedényeket készítő, azokat aprópénzért árusító Gheorghe Timiraș, azt is megjegyezve, hogy bátornak lenni annyit jelent, mint szembenézni a halállal. Ezt próbálgatja ő maga is, szombatonként saját koporsójába fekszik le, majd ott is ébred... Răzvan Voiculescu élete nyereségeként értékeli, hogy utazásai során ilyen emberekre bukkanhatott, e találkozások nyomán ő is „megtisztult”. Számára az is öröm, hogy léteznek még érintetlen térségek, ahol bár nagy nehézségek között, de méltósággal élnek az emberek.
Aktfotói formabontóak, „a Playboy stílusával szembefordulóak” és fekete-fehérek (Voiculescu a fekete-fehér fotográfiák híve, képei csak akkor színesek, ha azt indokoltnak és szükségesnek tartja), más megközelítés, más szemlélet jellemzi. A fényképezett nők kifejezőereje, szellemisége és lelke érdekelte, függetlenül attól, hogy 18 avagy 48 évesek. E sorozatát felhasználva készült a kétezres évek elején Mircea Dinescu Plai cu boi (Tájkép ökrökkel) című rövid életű folyóiratának címlapja is, a nagy példányszámmal, lendületesen indult, igényesen szerkesztett és nyomtatott kiadvány egyébként azért bukott meg, mert a szemérmes lapárusok az aktfotók miatt nem tették ki a standra.
Răzvan Voiculescu zárszóként elmondta, szeretné, ha több fotográfus készítene markáns, saját stílusát tükröző önálló albumot, mert ezek hiányoznak, a könyvesboltokba jobbára kereskedelmi célokat szolgáló kiadványok kerülnek. Arra biztatja a fotósokat, kövessék saját alkotói céljaikat és szempontjaikat, legyenek hűek önmagukhoz.
