Mondani sem kell, hogy mindig dolgozott és tervezett. A munkát már annyira megszokta, hogyha írószerek nélkül egy puszta szigetre került volna, a szokott órában talán egy vesszővel a homokba írta volna be a maga napi adagját. Most egy drámát írt Keresd a szíved címen, de talán egy más mitológiai alaknak is kedvezett a múzsán kívül, annak a kis kövér szárnyas fiúnak, aki azzal a bizonyos nyíllal okvetetlenkedik mindenfelé, úgyhogy míg ő a Keresd a szíveden fúrt-faragott, addig a szomszéd szobában két szív egymásra talált.
A csinos, már jeles nevű Feszty Árpád éppen Párizsba volt menendő hosszabb időre, búcsúzni jött, s eközben szóból szó lett, némely szóból piros szín lett (Róza elpirult), a sok szóból végre szerelmi vallomás lett, és hogy akar-e Róza a felesége lenni? Róza kijelentette, hogy annak egy nagy akadálya van, ő nem mehet el Párizsba.
– Hát akkor én sem megyek – ugrotta át az akadályt Feszty.
– De én a Pápit el nem hagyom.
– Jól van, együtt lakunk a Pápinál. Most még csak vele kell beszélnünk.
Fölkeresték nyomban a dolgozó asztalánál s előadták neki úgy, amint volt, hogy mit szól hozzá. Végighallgatta csöndesen, komolyan s azután szokott pajkos humorával így szólt elmosolyodva:
–  Ne féljetek, míg az öreget látjátok! Azzal megölelte őket szeretettel, és a többi az már csak forma.
A forma is megvolt rövid idő múlva Fiuméban, hol az esküvő után fényes lakomát adott Jókai fiumei barátainak és tisztelőinek és az esküvőn megjelent rokonságnak. A lakoma végeztével, mely egy kis vagyonba került, minthogy olaszországi nászútra voltak onnan indulandók, egy zacskó aranyat adott át a „gyerekeknek” egy pazarló nábob dölyfös hangnyomatával:
– Azt akarom, hogy semmiben se lássatok az úton szükséget. Csak egyszer élvez ilyet az ember.
A „gyerekek” később kibontották a zacskót, hát volt benne tizennyolc Wekerle-féle tízfrankos arany, ami a harmadik állomásig se elég Fesztyéknek.
Ott volt hatvankét éves korában megint az első szerelménél, a festékek közt. Csakhogy most Orlay Petrics helyett két festővel lakott, egész nap képekről, mesterekről, új színekről, új iskolákról, képtárgyakról, plein air-ről, szecesszióról folyt a beszéd. És hát ez is szép világ – csak egy barázda választja el az övétől.
Nem unta ő ezt: sőt, némi hasznát látta, hogy piktorok közé került. Feszty sok érdekes dolgot csinált, és ahová lehetett, mindenütt beprotezsálta a Pápit. Ott van például a II. Ulászló király udvarában, mégpedig országnagy a Werbőczy kíséretében az igazságügyi palota freskóin. Látható egyebütt is. A bejövő magyarok csapatában is ott ficánkol egy makrancos lovon a Munkácsy Mihály ecsetjével megelevenítve. Eleget ment már ő előre a maga művészetével, most meg már hátrafelé vitték még messzebbre egy másik művészettel.
Hanem már nem volt őneki arra szüksége. Annyi nyom van már ő utána mindenütt, hogy egy-kettő fel se tűnt. Minden nagy magyar városban van egy Jókai utca, a gimnáziumokban sok helyütt Jókai-kör, az intézeteknél Jókai-alapítvány, a kirakatokban Jókai-kalap. És hát túl volt ő azon, hogy dicsőség számba menjen, ha jeles piktorok megörökítik. Azt a stációt elhagyta már.
A híres ember a közönséges piktúráknál kezdődik, a cinkográfiánál; képeslapok közlik az arcképét társadalmi állása és a hírnév mekkorasága szerint, vagy az első lapon vagy beljebb, ha az illető öreg professzor, annál inkább a vége felé. A második fokozat a karikatúra. A komoly kép lehet konvencionális szokás is (arany menyegzőjét megért tanfelügyelő), a gúnyrajz azonban biztosan megmutatja, hogy a karikírozott egyén tényező az aktuális közügyekben. A karikatúra tehát nagyobb dolog, de még nem a csúcs.
A torzképrajzolóktól átveszik az embert a nagy piktorok, Benczúrok, Horovitzok a hírnév egy magasabb fokára, amikor a téma hozzájok méltóvá nő, mikor a téma éppoly halhatatlan, mint a mester. Hiszen a milliomost is lefestik jó pénzért, de ezeken a képeken csak magok a piktorok vannak megörökítve. A mi hősünket ingyen vésik rézbe, metszik acélba, festik olajba azzal a tudattal, hogy a történelmi képtárak, múzeumok megveszik valamikor. De még ez se a csúcs hősünkre nézve. A nagy festőktől vissza kell térnie újra a rosszakhoz és kicsinyekhez, akik odapingálják a cukorkadobozokra, a tiszteletére adott bankettek menüjére, a mázolókhoz, akik a kávéházak, borbélyműhelyek cégtáblájára fencselik fel – és ez az igazi nagyság. A Munkácsy vagy Benczúr ecsetjeit kiállja a kisebb kaliberű celebritás is, de hogy egy borbélyműhely cégtáblája tönkre ne tegye, ahhoz egy Petőfinek, gróf Andrássy Gyulának vagy Jókainak kell lennie.
Ezt a körutat végzi az emberi nagyság a piktúrákban. Jókai ezenkívül olyan kiágazásokban is részesült, hogy a 70-es években üzleti élelmességből ráfestették más híres társaival a kártyákra is és a szentkorona alá tartozó országokban bizonyára ekkor foglalkoztak vele a legjobban.
Özvegysége első szakában jóval kevesebbet írt, mint azelőtt, s amit írt, se hasonlított előbbi érdekfeszítő, költői szépségektől duzzadó, bájosan gördülő regényeihez, a Szeretve mind a vérpadighoz, melynek tárgyát Ocskay kuruc brigadéros árulása és a Tisza Ilonához való szerelme képezi, sem A lőcsei fehér asszonyhoz. (Mióta kassai képviselő, rendesen Felvidékről szerzett tárgyakat.)
Úgy rémlett az első két esztendőben, hogy nem minden ok nélkül kiáltott fel neje holttesténél: „Megszűntem író lenni” – valami két évig nem találta meg azt a hangot, amelyen írni szokott. Az utazás egy sírdomb körül, valamint a Keresd a szíved felette gyenge dolgok. Lenczi fráter, mely 1888-ban jelent meg, a fiatalkori zsöngéinél is rosszabb, míg Aki a szívét a homlokán hordja nem is emlékeztet Jókaira. A három márvány fej, melynek meséjét Thallóczy Lajos hozta neki Dalmáciából, szintén nem az erősebb munkái közül való.
Aggasztó hírek kerekedtek szárnyra az írói körökben, hogy Jókai zsenije megcsappant, amit úgy szoktak kifejezni, hogy „kiírta magát”, s a közönségbe is kezdtek beszivárogni, midőn végre megjelent A lélek­idomár, mely megint régi ragyogásában mutatta be, de már ez nem szivárgott be a közönség minden rétegébe. Az ilyesmit nem is igen lehet megállítani. Ez időtől fogva feltartóztathatatlanul terjedett a hit, hogy a regényei már nem olyan jók. A botorul harapózó hit oka a kritika léhaságában keresendő. Jókai egész pályáján nélkülözi a tárgyilagos bírálatot. Egekig magasztalják hibástul, mindenestül a lapoknál alkalmazott ad hoc könyvbírálók, mire a sárga földig rántották le a professzionátus kritikusok, útjába akarván állni teljes erejükkel az áramlatnak, mely bálványaikat, Eötvöst vagy Keményt másodsorba igyekszik tolni őszerintük. A közönség sok évtizeden a magasztalókkal tartott, ami még inkább ingerelte vélt igazuk mellett síkraszállani. Epéjükkel aztán annyira mentek, hogy nemcsak a hibáit domborították ki minden alkalommal, hanem a nagy tulajdonaiba is belekaptak, már végre a nyelvét, az egész világon páratlan előadási bravúrját is kifogásolták, nevetségessé tevén magukat, mint Marey, aki arról írt könyvet, hogy a lovak nem tudnak jól járni, s hullámvonalakban mutatta ki, miként kellene lépkedniök, hogy járásuk kecsesebb legyen. E kritikusok jobbadán elvesztették hitelüket a közönségnél, tehát nem is árthattak többé Jókainak.
Hanem jöttek-mentek az idők, kiszélesedett az irodalom, a jámbor, öreg, becsületes lapok helyett más sajtó támadt, őrült versenyben terjeszkedő: nem céljuk már vezetni a közönséget, hanem csak narkotizálni. Szenzációs, pikáns olvasmányt kell adni, ez a fő. Mi sem unalmasabb egy könyvismertetésnél. Egy kis folyosói feleselés jelentősebb esemény, mintha a legnagyobb elme egy művet teremt. Hovatovább már tudomást se vesznek a lapok a könyvekről. Legfeljebb pajtáskodásból, viszonzás reményében csempésznek be néhány sort a lapoknál alkalmazott fiatal írók egymás könyveiről. De Jókainak már nincsenek lapjai, Jókai munkatársai nem viszonozhatják immár a fiatal írók ditirambusait, tehát a Jókai-könyvekről sincs többé ismertetés a lapokban. Nincs ennélfogva semmi földi apparátus, ami megállítsa a lábra kapott véleményt, hogy Jókai új könyvei kevésbé érdekesek. A professzionátus kritikusok, kiknek még megvannak a papírváraik, ahonnan kiágyúzhatnak, a szemlék, tudományos és kritikai folyóiratok, akadémiai jelentések, megnyitóbeszédek, magyaros tisztességgel most már enyhülnek Jókai iránt; látván, hogy a közönség igazságtalan, ők akarnak lenni igazságosak, látván, hogy a fiatalságnak, ha nem is halt ki a lelkesedése, de megfogyott a terrénuma, amelyen neki tüzeket gyújthasson, ők maguk térnek át a tárgyilagos kritikára, s midőn a Péczely-díj először került kiosztásra 1890-ben, az Akadémia A tengerszemű hölgy című új regényét koszorúzta meg.
„Írói erényei fényesen nyilatkoznak benne – mondja az akadémiai jelentés –, s olyan elbeszélőt mutatnak, ki korunk egész irodalmának legjelesb prózai epikusai közé tartozik. Egyes rajzainak, jeleneteinek mély hangulatossága lángeszűségéből ered. A költő maga, ébredő fiatal koráról beszélve, mintegy összes tehetségében újra megfiatalodott e regény lapjain. S milyen epikai erő van Komárom égésének és a menekülő, tolongó nép riadásának borzalmasan szép képében! Ahol pedig a humornak jut helye, ott az mindig a maga ártatlan vagy groteszk sajátosságában nyilvánul, megragadva, elbájolva az olvasót.” Az egyik bíráló meg azt jegyzi meg: „A magyar költői próza ebben a stílben lett legméltóbbá Arany János versművészetéhez.”
(folytatjuk)