Az egykor legfontosabbnak tartott jelentés, eszmei mondanivaló egyre kevésbé számít, egyre kevésbé van jelen a kortárs művészi alkotásokban, úgy tűnik, mást keresnek az alkotók, kisebb, törékenyebb, kevésbé egyértelmű dolgokat, olykor magát az ürességet, az értelmetlenség érzését próbálják sugallni. És valljuk be, minél kevésbé értjük az összefüggéseket, és minél kiszolgáltatottabbnak érezzük magunkat a bennünket körülvevő, egymással párhuzamosan működő valódi és virtuális világok határán, egyre inkább ez a fajta művészet tűnik igazán hitelesnek számunkra. Bocsárdi László legújabb előadása ennek a művészetszemléletnek a jegyében fogant, és ezzel egészen új színt képvisel a rendező eddigi előadásainak palettáján.
Pár évvel ezelőtt még a teljes szikárság jellemezte Bocsárdi színházi világát, minden látványeffektust, díszletet, zenét leválasztott a gondolatról, melyet csupán színészei képviseltek a színpadon, itt pedig mellbevágó a látvány, a hangzás, az aprólékosan kidolgozott millió csecsebecse, és nem látjuk a színészek arcát, nem találjuk a problémák kulcsát, nem minden esetben értjük az egyes jelenetek értelmét, tétjét. Reflexből is keressük a logikát a történésekben, szeretnénk megérteni a cselekményt, próbálunk rákapcsolódni a gondolati ívekre, aztán egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a tudat szintjén nem lehet fogást találni ezen az előadáson. Lehet, hogy éppen ebben a logikátlanságban rejlik a logika? Ismervén a rendezőt, tudjuk, hogy nincsenek nála véletlenek. „Vajon ki vagyok?” – hangzik el az előadás elején, és ahogy jobban figyelni kezdjük e különös, álomszerű világ színes figuráit és összevissza csapongó párbeszédeit, egyre hangosabban vissz­hangzik bennünk a kérdés. Végül is nagyon sokat tanulhat az ember önmagáról a mások tükrében, és mintha a rendező is erre a kérdésre keresné a választ. Vajon új útra lépett, vagy csupán ihletet merítve Carroll világaiból, szélesebb teret engedett ezúttal a játékosságnak? És ha már adott volt ez a szöveg, vagy sikerült szöveget találnia egy nagy zenés álomhoz, ő is megmérette magát abban a formaharcban, mely egyre nyilvánvalóbb csatatere a fiatal rendezői nemzedékeknek. El kell ismernünk, ezen a pályán is magasra állította a mércét a mester, mert csupán formai eszközök által is olyan benyomásokat közvetít, amelyek a fenti kérdés mellé állítva nemcsak befogadhatóvá, de megrázóvá is tették számunkra az előadást.
Álomszerű volt a gondolatok kibontakozása, váltakozása, és ehhez mérten nem volt egyértelmű eleje és vége a cselekménynek, de a lélek magára eszmélése során határozottan éreztük: van egy jól meghatározott útvonal az előadás szerkezetében. A látvány- és hangzásvilágra való ráhangolódás kitárta előttünk a befogadás kapuját, a ráció határain túl a hangzatok, hangulatok, sugallatok, döbbenetek sodró erejű hullámai ragadtak magukkal, akár egy álomban, ahol nem mindig értjük az össze­függéseket, de elhisszük, ami történik velünk.
Rendkívül erősek, látványosak a jelmezek és maszkok, talán nem is volt még olyan előadása a sepsiszentgyörgyi színháznak, ahol ennyire hangsúlyosak lettek volna. Kiss Zsuzsanna jelmeztervező káprázatos csodaországot épített fel a színpadon. Érdekes volt megfigyelni, hogy a maszkok mögé bújva hogyan tudnak megnyilvánulni a színészek, mennyire tudnak érthetőek lenni mimika nélkül a színpadon. Egyesek játékát nem mindig lehetett pontosan dekódolni a rájuk aggatott maskarában, mások arctalanul is a már megszokott formájukat hozták. Összessé­gében kicsit túl harsánynak tűnt a játék, a mesevilágot nagyszerűen idéző jelmezek mellett olykor fölöslegesnek éreztük a széles gesztusokat, azt a fajta elrajzoltságot és erős artikulációt, mely általában jellemző Bocsárdi előadásaira.
Érdekes volt megtapasztalni, ahogyan a forma ránő a tartalomra, és átveszi az irányítást az érzékelés felett. Ebben persze a sZempöl zenekar vicces estélyi ruhába öltöztetett tagjainak is fontos szerepük volt, akikről rég tudtuk, hogy nagyon izgalmas zenei világot képviselnek, de akik ebben a produkcióban messze túlléptek az izgalmas kategórián. A tehetség, kreativitás és fegyelem magasiskoláját mutatták, éreztették zörejek, zenék és hangokba foglalt energiabombák által. A vetítések is sodró erejűek voltak, nagyszerűen beleillettek ebbe az érzékeket bűvölő általános varázslatba, melyben ugyanakkor volt egy belső tisztaság és rendszer. Egységes egésszé szervesült a sok technikai bravúr, és a játékban is jól megfért egymás mellett a rengeteg ötlet a táncikálástól a némajátékon át az operaparódiáig, Tarantinótól Tarkovszkijig úgy, hogy közben erős tartása maradt az előadásnak. Külön figyelemre méltó a koreográfia, mely többször is előtérbe törekszik, és persze a szöveg, mely csupán néhány kulcsjelenetet tud átmenteni Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tündérországban című meseregényeiből, de ezekből egységessé formálódik a produkció.
Érdemes lenne pár színészi teljesítményt is kiemelni, bár csak egy igazi főszereplő volt: az Alice-t alakító Korodi Janka. Ő volt az egyedüli élő ember ebben a jelmezbálban, és nagyszerűen játszotta a mesevilág kontrasztját. Csupán az ő arcán tükröződtek igazi érzelmek, de ezek jól olvashatóak voltak, sok esetben segítettek megérteni a nézőnek, hogy mi is történik valójában a színpadon. És ha olykor furcsa módon érzések is lopakodtak a lelkünkbe, azok mind az ő arcán keresztül jutottak el hozzánk.
Sokfelé kalandozott Bocsárdi ebben az előadásban, de végül is hű maradt önmagához: komoly, átgondolt, erős érzékkel irányított tervezői, színészi, zenészi és technikusi csapatmunkát láthattunk, mely eddig ismeretlen világokba is elkalauzolt bennünket. A sok látványos, hangzatos színpadi effektus mögött olyan mélyebb tartalmak, hétköznapi tapasztalásokon túli benyomások is megjelentek egy-egy pillanatra, melyeket ritkán szoktunk érezni a színházban. Mintha megnyílt volna egy köztes világ az érzékszerveink által megtapasztalható valóság és az össze­függések nélküli tudattalan lét között… A fel-felvillanó, de kiteljesedni nem tudó érzet- és gondolatfoszlányok között olyan különös helyen egyensúlyozott lelkünkben az előadás, ahová ritkán szokott elérni színházi alkotás. Csak sejtjük, hogy többnyire a zene hatására történt mindez.
Megrázó volt az előadás vége, a leszámolás. Valahogy hozzánk tartoznak az álmaink, és ha nem is tudnak segíteni abban, hogy feltaláljuk magunkat a világban, üres, értelmetlen volna nélkülük  életünk. Tragikus volna. Itt végre megtaláltuk, amit hiányoltunk egyes jelenetekből: csak úgy özönlöttek felénk a megrázó gondolatok, önmagunkról, vágyainkról, gyávaságunkról, szándékaink ellenére elkövetett bűneinkről. „Én csak meg akarom érteni ezt az egészet” – mondja Alice, és érezzük, hogy ez az egyik kulcsmondata az előadásnak – és az életünknek. Olyan jó volt egykor gyermekként hinni a csodákban, tündérekben, bízni a jóságban, ártatlanságában, derűs szívvel elfogadni a világ történéseit. De az álmaink lassan mind szertefoszlanak, s minél komolyabb felnőttekké válunk, annál inkább érezzük, hogy milyen törékenyek, tehetetlenek vagyunk. Hogy milyen keveset értünk a miértekből…