Nem volt könnyű az élet, de könnyen viseltük – fogalmazta meg a zalánpataki Farkas József, amikor a régmúlt időkről és unokájáról, Préda Barnáról kérdeztük. Azt mondta, amit lehetett, mindent elmesélt unokájának, ennek köszönhető, hogy már gyermekként érdeklődött a régi katonai egyenruhák iránt, és húszévesen úgy ismerte a hadtörténet helyi vonatkozásait, mintha maga is részt vett volna valamilyen hadi eseményben. Tavaly avatott kis helyi múzeumában a népi hagyományok tárgyi emlékei mellett kiállította a zalánpataki családoktól összegyűjtött katonai emlékeket is, és büszke arra, hogy ősei között voltak magas rangú tisztek és hősök is.
Préda Barnának közel háromszáz katonai fényképből álló gyűjteménye van, amelyet a faluban talált házról házra járva. A családok ragaszkodtak a fotókhoz, az eredetit megőrizték, de megengedték, hogy a fiatal gyűjtő lefotózza. Ezeket elektronikus formában tárolja, amit kinyomtatott, abból album készült, és megtekinthető a helyi múzeumban. Elmondta, hogy a nagytatájától kapta az ilyen irányú indíttatást, aki sokat mesélt neki. „Kezdtem a legendákat meseszerűen elmondani, valósággal beleöröklődött, amit mondtam” – fűzi hozzá Farkas József.
– Üknagymamám testvére, Kasléder János főtörzsőrmester volt az Osztrák–Magyar Monarchiában Fogarason – meséli Préda Barna. – Részt vett a háborúban, kikerült Magyarországra, az őszirózsás forradalom is ott érte, és onnan hazajött Erdélybe. A felszerelése egy része Magyarországon maradt, itt négy kitüntetése és a kalapcímer látható. Nagyon sok kitüntetést vásároltam itt, Székelyföldön és Magyarországról, olyanokat, amelyeket megkaphattak idevaló katonák is. Dédnagytatám őrvezető volt mindkét világháborúban. Galíciában megsebesült, hazahozták és itthon, Erdélyben ápolták. Aztán 1916-ban betörtek a románok, és a sebesültekből létrehozták az erdélyi portyázó különítményt. Sebesültként ismét felvette a harcot a románokkal, 1917-ben Olaszországba került és ott fogságba esett. Aztán szabadult, a négyéves magyar időben ismét behívták, leventeoktató volt, harcolt Csobánosban mint 13-as székely határőr, és ott vesztette el hősi halált halt fiát. Haladt a csapatokkal, Idecs pataka előtt az ötven év fölöttieket elengedték és hazajött.
Hősök emlékezete
Zalánpatak nem felejti el hőseit, bizonyíték rá, hogy nemcsak Préda Barna könyvében és múzeumában lelhetőek fel a helyi háborús emlékek, hanem az elmúlt években maradandó jeleket is állított a falu. 2013-ban avatták fel annak a zászlónak a talapzatát az iskola udvarán, amelyet 1942-ben állítottak és a román megszállás után, 1947-ben bontottak le, az avató alkalmából a zászlót ezúttal is a felvidéki lévaiak adományozták, mint a négyéves magyar időben. 2016 novemberében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világháború zalánpataki elesettei előtt tisztelgő emléktáblákat helyeztek el a római katolikus templom falára, idén pedig, Kisboldogasszony napján (szeptember 8-án) kopjafát állítottak Bedő László tanító, magyar királyi zászlós emlékére.
– Bedő László zászlóstiszt volt, ő szervezte meg a falu védelmét hetvenhárom esztendővel ezelőtt. Mozgósították a huszonhármas korosztályt, amely kimaradt a sorozásból, és ekkor ő már megfelelő katonai kiképzést kapott a leventeoktatás során – eleveníti fel a múltat Préda Barna. – Hazafutott Barótról, ott volt tiszt, és értesítette az embereket, hogy Köpecnél betörtek a románok. Fegyver volt, mert a háború alatt mindig volt, és megszervezte a védelmet. Eldöntötték, ha jönnek a vasgárdisták, akkor felveszik a harcot. Végül a vasgárdisták nem jutottak el Zalánpatakig, a román csapatok pedig békésen vonultak át a településen, viszont a német és a magyar katonák összecsaptak velük, és akkor jutottak nagy tömegek fegyverhez, mert a románok menekülés közben elhagyták a fegyvert. Szárazajtáról jöttek be román érzelmű fiatalok, és éjjelenként rettegésben tartották a zalánpatakiakat. Lövöldöztek a levegőbe, és a helyiek velük vették fel a harcot, egészen Szárazajtáig kergették őket.
Egyenruhában megváltozik az ember
A Csíkmadarasról vásárolt második világháborús zászlósegyenruha Préda Barna kis múzeumának egyik különleges darabja. Új tulajdonosa csak néhányszor viselte, mintájára saját egyenruhát készíttetett, és abban jelenik meg a különböző történelmi megemlékezéseken. Úgy tartja, az egyenruha tartást ad az embernek, nemcsak külsőleg, de lelkileg is. Két barátjával, a kézdivásárhelyi Szima Csabával és a gelencei Kerekes Áronnal szervezik a 24-es kézdivásárhelyi határvadász hagyományőrző zászlóaljat, közelebbről szeretnének toborzót tartani és az állományt feltölteni:
– Fontosnak tartom a katonai hagyományőrzést, hisz székelyek vagyunk, a székely ősi katonanemzet. Fontos, hogy ezeket a hagyományokat is továbbvigyük, szemléltessük, hogy milyen volt az akkori katonaélet és a felszerelés. Törekszünk ezt minél korhűbben átadni, és úgy tűnik, a gyermekek is szeretik. A hagyományőrző táborok után a szülők elmondják, a gyermek rendben tartja a ruháját, mind megeszi az ételt, amelyet eléje tesznek, nem válogat, sokkal fegyelmezettebb. Ezt az örökséget kötelességünk őrizni és továbbadni, ebben látom a hagyományőrzés lényegét.
