A katolikus mindenszentek és az azt követő halottak napja – egyházi jellegén túl – fokozatosan általános népi megemlékezéssé vált, ilyenkor a legtöbben kilátogatnak a temetőkbe, és az elhunyt hozzátartozókra emlékeznek. A szépen díszített sírok mellett ott állnak gyermekeink, belebámulva a gyertyák lángjába, miközben szinte tapintható a megválaszolatlan kérdések miatti nyugtalanságuk. Mikor és hogyan beszéljünk gyermekünkkel a halálról?
Ez a kérdés a legtöbb szülőben megfogalmazódik, sokakban a családban bekövetkező haláleset kapcsán. Más szülők meg talán azt tapasztalják, hogy gyermekük minden ok nélkül olyan kérdésekkel áll elő, hogy mi történik velünk halálunk után, hova kerülünk, ott mit csinálunk, visszük-e magunkkal a testünket. A válaszokon sok minden múlhat…
Mai élet- és szemléletmódunk elutasítja a halált, és mindenkit afelé irányít, hogy úgy viselkedjen, mintha a halál nem is létezne. Sok szülő, akit a szeretet és a józan ész vezet, megtalálja a helyes utat, hogy segítsen a gyerekeinek, amikor a halál elérkezik a közelükbe. Ugyanakkor az is biztos, hogy a környezet, ahol élnek, nem segíti őket ebben.
„Egy olyan kultúrában, amelyet a pszeudo-fiatalos önhittség ural, a halálnak nincs helye. Ezért nem beszélünk róla, nem mutatjuk meg, és nem is fogadjuk el. Még kevésbé készülünk fel rá. A halál egyetlen fajtája az, amit a televízió képernyőjén látunk, és amely sematizált, a valóságból teljesen kiszakított képet mutat. Ez a tettetett halál nagyon megfelel. Egy amerikai gyerek átlag negyven halált lát egy nap a televízióban” – írja egyik értekezésében Marcello Bernardi gyermekgyógyász, pedagógus.
A tudatlanságnak, a banalizálásnak, a vigasztalan és komor halloween-típusú szokásoknak, a képernyőkön az arcunkba tolt erőszaknak ebben a körforgásában a halál elveszítette az értelmét. De elveszíteni a halál értelmét azt is jelenti, hogy elveszítjük az élet értelmét is. A következmény pedig a gyermekek és szülők között gyakran a zavart csend.
A gyerekek a felnőttekkel ellentétben nem rejtik el a halált. Kérdéseket tesznek fel, mert éppen a felnőttek csendje az, ami aggasztja őket. Ezért a jó nevelés első lépése az, hogy leromboljuk a félelmet, ami némává tesz minket. Azok a szülők, akik ezt megteszik, észreveszik, hogy a szavak, amelyeket a gyerekeknek mondaniuk kell, nem semlegesek, hanem az ő legbensőbb meggyőződéseikről szólnak. És hitüket is beleviszik a játékba.
Meg kell tanulni válaszolni a gyerekek kérdéseire. El kell nekik magyarázni a dolgokat, nem pedig megijeszteni őket. A gyászt pedig nem szabad átalakítani valami előadássá vagy – ami még rosszabb – hamis színjátékká.
Egyvalami biztos: bármilyen korúak is a gyerekek, és bármilyen ok miatt is kell megtenni, a gyerekek csak a felnőtt segítségével érthetik meg a halált. Egy gyerek gyakran saját erejéből is képes túltenni magát bármin – kivéve ezt az esetet. A halált – még a kevésbé tragikusat vagy az őt kevésbé érintőt is – úgy kell megtapasztalnia, hogy valaki mellette áll.
Egyszerű és jó alkalom lehet egy séta a temetőben, ahol kézen fogjuk a gyermeket, és megpróbáljuk elmagyarázni neki a szavakat és szimbólumokat, amelyekkel találkozunk. Így a halálról való beszélgetés elkerülhetetlenül az élet szépségéről, nagyszerűségéről és felelősségéről szóló nagyon komoly párbeszéddé válik.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
