Az udvar szinte szembeütő ügyetlenséggel takarta a valót. Az udvar erőnek erejével öngyilkosnak akarta feltüntetni a királyfit. Istenem, mit titkolhatott? Mi rosszabb érhetne egy annyira katolikus Habsburgot, mint a király, hogy a fia önkezétől hal meg, s tőle a csekélyebb intelligenciájú püspökök saját országaiban még a harangszót is megtagadják?
Túl azon a mértéken, melyben alattvaló királya bánatából részt szakít, Jókait a szörnyű tragédia villámként sújtotta. A képviselőházból, ahova a hír január 30-án délben érkezett meg, teljesen összetörve botorkál haza. Az a szívélyes viszony, mely köztük fennállott, az autoszuggesztió útján gyorsan, mint a gondolatok szoktak száguldani, olyan kapoccsá nőtte ki magát, hogy annak eltörése nem járt megrázkódtatás nélkül.
Az öregúr nem aludt, nem evett, bezárkózott szobájába, s csak harmadnapra, febr. 2-án jajdult fel a Nemzetben, Vezércsillagomnak nevezve a szerencsétlen herceget, aki országok urának született mindenféle örökösödési törvények, jegyzőkönyvek, anyakönyvek, pragmatika sanctiók és egyéb papirosok szerint, de a Végzet különös szövevényeihez képest méltóság nélkül kellett meghalnia, a szentimentális gyógyszerészsegédek halálával.
Jókai bánkódása, ha enyhült is idővel, ez az emlék mindig fájt neki. S tolla mindig elsikamlott, ha ez emlékektől izzó lett. Egyik akadémiai felolvasásában azzal hozta nagy bámulatba hallgatóit, hogy Rudolf királyfi halálát mint a világszabadságnak hozott önfeláldozását tüntette fel.
Az emberek összenéztek ijedten, hogy mi történt Jókaival. Ez már több, mint komédia!
Nem volt ez komédia. Ő azt szentül hitte. Hiszen azért merte megírni. Mert ha nem hiszi egész bizonyosan, akkor tudta volna, hogy kinevetik érte; ettől pedig mindig félt.
Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben patrónusságát most a királyfi özvegye, Stefánia vette át, de Jókait innentől már csak kevéssé érdekli. Még ugyan tervez bele néhány cikket Komáromról, a Székelyföldről, beutazza leírás céljából Debrecent, Kecskemétet, ahol nagy fénnyel és roppant áldomással fogadják.
A halálos díszebédeken és vacsorákon még csak átküzdötte magát, de a cikkekből nem lett semmi, azokat örökre tollába szorítja a debreceni baleset. Ugyanis megírván nagy ambícióval a kálvinista Rómát, kefelenyomatban szokás szerint elküldte kézirat gyanánt megtekintés végett a helybeli szakértőknek. Azok elolvasták, helybenhagyták, el voltak ragadtatva. Egy példány azonban valamely újságíró kezébe került, s az leközli a helyi lapban, kijelentvén, hogy azért közölte, mert ki akarja mutatni, hogy a közlemény elejétől végig tele van alaptalanságokkal, hibákkal, tévedésekkel és valótlanságokkal, egyszeriben ki is mutatta maró gúnyolódó kritikában. Ez aztán Jókait annyira lehangolta, hogy több etnográfiai cikket nem írt a trónörökös könyvébe.
Még föl-fölsürgönyözi néha a szép özvegy Luxembourgba vagy Bécsbe szerkesztőségi gyűlésre, s érintkezik néha Weilen barátjával az egyöntetűség és paritás sokszor megzavart kérdéseiben, s ilyenkor könnyekben tör ki a vén fiú, ráemlékezve a királyfira, ami fölött titkon nagyokat csodálkozik a hideg osztrák, de már öröme nincs a könyvben. A vezércsillag, a vonzóerő a kapucinusok kriptájában porladozik. Az udvarral való érintkezésből, mely annyi örömet okozott neki, ami most még megmaradt, nem elégíti többé ki. Vége van. Játéka összetört.
„Engem már nem érhetnek csapások – kiáltott fel a tavasz elején egy újságírói lakomán melankolikus tósztban, a mayerlingi esetre célozva, mert szertelen volt sirámaiban is –, én már mindenemet elvesztettem.” Még el sem múlt a tavasz, és a sors már rácáfolt, nagy fájdalmát okozva. Május 4-én, 73 éves korában meghalt Eszter nénje, özvegy Vály professzorné, az ő valódi vezércsillaga életének első szakában.
E két temetéssel mintha észrevétlenül még egy harmadik embert is eltemetett volna, a saját régi énjét. Minden megváltozott körüle. Nem várt már Bécsből levelet a hermelines monogrammal. Esztitől se jön már több levél. Minden más már. Az örömök, a remények, az életrend, a környezet, a szokás. Mindaz, ami másnál aprádonként következik be, nála rohamosan zúdult be. Nincsen már felesége. Nincsenek lapjai. A barátai részint kibuktak, részint meghaltak. Az új képviselők már Móric bácsinak szólítják. Nem is tudja, hogy hívják őket. Még tetejébe néhány hónap múlva a „generális” is megbukott, más miniszterelnök lett.
Hát ez már bizonyosan nem a régi Istentől van így rendelve, ez már nem a régi világ. És talán mindez csak valami regénytöredék, ami ővele azelőtt történt, nem pedig az ő pályafutása. Aztán ez az otthoni élet két jókedvű, fiatal lélekkel. Hovatovább homályosodni kezdett előtte a jelen és múlt közti kapcsoknak a mikéntje, mintegy észrevétlenül átcsúszott egy másik planétára, egy másik életbe, amiben mindig hitt, csak azon csodálkozott, hogy ő még most is Jókai Mór.
Kivált akkor lett teljes az átváltozás, mikor Fesztyék fölépítették a házukat az Epreskert vidékén, ahova a festők, mint a cigányok a faluvégre, húzódnak el a saját palotáikba. Ez is egy kis palota kerttel a Bajza utcában. A műterem alul van, a földszint az övék. Az emeletet ellenben egészen az öregúr kényelmére építették, csinos ebédlővel, amelyet pompás faragású velencei bútordarabok ékesítenek, tágas dolgozószobával, amelyben elférnek a könyvesszekrényei és a világ minden tengeréből összehordott kagylói. Ezt szellős, kényelmes hálószoba egészíti ki.
Ha valamikor szomorú volt a sárga ház, hát most megkapta a legvígabb házat a városban. Pajkos tündérek milyen furcsa cserebere játékot űznek vele. Róza abban tűzi ki hivatásának egyik célját, hogy a Pápi életét derültté, boldoggá tegye. Nem szabad itt mutatni senkinek, hogy rosszkedve van. A „gyerekek” néhanapján még játsszák is a jókedvet – ámbár van az nekik bőven, ha nem játsszák is. Vendég sok jár a házhoz. Vacsora után nincs többé tarokk, de a vacsora eltart éjfélig is, és a gazda mégsem szökik meg a hálószobába, mint azelőtt. Sőt, néha, ha vendég nincs, csupán kettecskén Fesztyvel be az éjfélbe is eliszogatnak az „öt hektóból” (ennyit kényszerítenek ki a Svábhegyből). Két ember se unja meg magát, ha mind a kettő Komáromból való.
Róza figyelme mindenre kiterjedt; kedvenc ételeit főzette, hogy egy kicsit reprezentáljon is, egy csinos magyar dolmányos suhancot szerződtetett hozzá inasnak, akit az öregúr ide-oda küldözhetett. A fiatalasszonynak ezt a gyöngédségét nem győzte magasztalni. „Most lettem már én igazi nagyságos úr – dicsekedik a klubban –, eddig csak kend voltam. Egyik nap kapros lepény, másik nap túrós derelye.”
Végre, hogy még vidámabb legyen a ház, egy kis unoka született: Mariska. No, ez lesz még a nagy mulatság. Amikor az majd gőgicsélni kezd. Hát még amikor majd fecsegni tud, és a Pápi ővele fog játszani, nem a III. Róza angóramacskáival. Még ennek a kis gyereknek is a Pápi miatt örültek olyan nagyon.
Így látjuk nyomon követve Jókai életfolyamatát, miként becézi a sors és átrakosgatja mindenféle helyzetekbe. Először élvezi a nép szeretetét, de a háza tájéka szomorú. Azután élvezi az uralkodócsalád figyelmét, de már a népszerűsége nem olyan nagy. Azután élvezi, ami után annyira vágyott, a családi otthon vidám derűjét – de most meg már az udvarnál vesztette el a Mágnesét. Megjön észrevétlenül, mint a hajnal, a világhír is – de már gyakoriak a fejfájások és az étvágytalanság.
Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. Csupa ragyogás, csupa fény. Hiszen amikor már vesztette is a népszerűségét, még mindig több volt neki, mint másoknak, mint akárkinek, és amikor legszomorúbb volt a sárga ház, akkor is levette gondolatban a magyar ember a kalapját, míg elment mellette. Néha kevesebb pénze volt, néha több, de a kevesebbet is talán csak abból a kedves incselkedésből adta a sors, hogy aztán a többel megélénkítse az életkedvét, részesítve őt a szerzés örömeiben, nagy fáradsággal, áldozatokkal, verejtékkel alkotott svábhegyi paradicsomának bírásában, ékesítésének édes gondjaiban. Örült-e a király a budai parkjának úgy, mint Jókai az ő Svábhegyének?
Nos, lássuk most már a másik serpenyőt, ahol a szenvedéseknek kell lenni. Ez a serpenyő üres. Fel lehet fordítani. Nem esik ki belőle semmi más, mint egy pár súlytalan kellemetlenség. Jókai életében nem fordultak elő nagy szenvedélyek, konfliktusok, tragédiák, megrázó szerencsétlenségek és nagy fájdalmak.
Mily szerencse rá nézve! – de vajon szerencse-e az irodalomra is?
A nagy írók a fájdalmak és kínszenvedések oskolájában válnak óriásokká. Miként rajzolja a nyomort az, aki sohase nyomorgott? Csak az származik az istenektől, ami a költő szívén megy át – nem az, ami csak a fülön keresztül jött a tollára. Hogy adja ő meg az érzelmi viharok és szenvedélyek igaz hangját, amikor nem érezte át azokat? Hogyan ösmerné az embert, amikor sohase látta benne a vadállatot vagy a páriát, nem látta indulatrohamai és nagy bájai közt, nem észlelhette keserűségtől kifacsart könnyein át annak a belső arcát, letepert állapotban, megölt igazainak hörgése közben, mikor csak úgy kívülről látta mint társas lényt, szegfűvel a gomblyukában, amint haragudott, locsogott, nevetett, táncolt vagy fokossal kopogtatta meg a csárda ajtaját.
Jókainak mindent megadott a természet, ami egy világraszóló nagy íróhoz kell, csak a boldogtalanságot nem. Minden fogyatkozása innen származik. Hallott az emberek gonoszságairól, árvák nyomorgásáról, éhezők szenvedéséről, megalázottak lelki háborgásáról, le tudta írni nagy bravúrral, elbűvölő módon, ki tudta tölteni fantáziájával, de bele nem adhatta a saját szívét. Nem voltak gyermekei, nem volt soha kis koporsó a házában...
De minek folytassam. Ezer szóval se mondhatnám meg jobban: sohase volt a házában kis koporsó...
 

(folytatjuk)