„Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben.”
Igen, így kezdődik A Gyűrűk Ura című film, amelyről azt hittük, fantázia. Orkok, alvilági teremtmények jönnek az emberek és a tündék ellen harcolni, hát persze. Gonosz mágus vezérli őket, hát persze. És most nézünk, tapasztaljuk: ez van. És változik a világ.
A mi világunk: Európa: nagyon. A többi is, de európaiként hadd maradjak itthon. Kezdjük azzal, hogy ki mindenkinek van elege a mai, hamis Európából, és kik szeretnének új életet kezdeni.
A teljesség igénye nélkül: a katalánok, a baszkok, a flamandok, a vallonok, a skótok, az északírek, a bretonok, az okszitánok, a székelyek és az arománok, az isztriaiak, a morvák, a sziléziaiak, Lombardia, Szicília és Észak-Tirol, Korzikáról nem is szólva. A bajorok és a walesiek. És akkor még nem szóltunk Ázsia Európához közel eső népeiről.
Igen. Szélmalomharcnak tűnik, de minden így kezdődik. Elindult valami. És közben valami iszonyatos külső nyomás, amelyhez fogható aligha volt Európa történelmében, erőszakos, milliós nagyságrendű tömeg tör a világ kultúrahordozó kontinensére, milliárdosok által vezényelt analfabéták.
Sauron nevet. Az emberek még kitartanak, és az emberek még itt élnek, Középföldén, a visegrádi négyek, a hajdani Mátyás országában, és igen, lassan felveszi alakját ez a hajdanvolt ország, lesz ebből visegrádi kilenc is, mert ezt kívánja a létfenntartási ösztön. Ausztria közeledik, a balti államok természetes szövetségesek, Bulgária rokon. Most inkább nem beszélek Romániáról, van tapasztalatunk szövetségesi hűségükről.
Ez így elég is lenne Európához, a mi Európánkhoz. De azért vérzik az ember szíve, ha látja a svédországi uniszex vécéket (nincs már külön férfi-női), ha látja az önfeladást, a meghunyászkodást, a polkorrekt öngyilkosságot, a heidelbergi mecsetet, az egész őrületet, amit megfékezni kellene. És ezt a kis népek fogják megtenni. Nem a nagyhatalmak.
A kis népek ugyanis élni akarnak. Különösen, ha kis népként nagy történelmed van: erről nem szokás lemondani nálunk, mert egyebünk amúgy sem nagyon van. A hit, a lojalitás az, ami fontos. Elegánsan, reneszánsszal, katedrálisokkal, irodalommal, művészetekkel: ahogyan ezt mindig tettük. És nem fejezünk le senkit azért, mert éppen nem úgy veti a keresztet, mint mi. Vagy mert keresztet vet.
Nem. És aligha volt Európának képmutatóbb, árulóbb vezetése, mint a mai. Szinte szóra sem érdemes, egyszerűen csak életveszélyes.
Remény, az mindig van. Az marad, és addig semmi nincs veszve. Volt már néhány tapasztalatunk a történelem folyamán. „Istennel, a hazáért és a szabadságért” – írta vezérlő, nagyságos Rákóczi fejedelmünk zászlaján. Ma is érvényes. És „éljen a magyar szabadság, éljen a haza”. Ma is érvényes. És tisztelet a bátraknak.
Történelmi időket élünk, ez tény, tetszik vagy sem.
„Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben.”
De mi maradunk, és megőrizzük a változó világban értékeinket. Enélkül: hát mi is maradt a Római Birodalomból?
Kitartunk. Mi, kis népek, Európa kovásza.