1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, negyvennapos hideg-rideg, országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lábainál tudnak léleksorvasztóan, reményveszejtően zuhogni.
Meglehet, hogy emlékezetem csal, s elvegyíti egy másik ősszel az akkori verőfényt. Ha az volt, akkor a világ legnagyobb hazugsága volt, mert lelkünkben valóban borult, hideg, véraláfutásos volt az ég. Nemcsak a felnőttekben ájult el a jókedv, a remény, hatalmasodott a rettegés, hanem mi, gyermekek, a kamaszkor küszöbére botlott, vásott kölykök is sírtunk. Készek voltunk a halálra, sirattuk a levert magyar forradalmat.
Gyászunk mély volt és igaz. Annyira mély és annyira igaz, hogy barátommal messzire elkerültük az iskolai mulatságokat, a vasárnap délutáni gyermekbálokat, pajtási összejöveteleket. Megtiltottuk magunknak a táncot, a világi dolgok gyönyörét. Annyira komolyan vettük a gyászt, akár nagyanyáink, asszonyaink a háborúban elesettek, eltűntek meggyászolását, akiknek megsemmisülését évtizedekkel a háború után sem hitték el, várták, várták, talpig feketébe öltözötten várták a Don-kanyarból a férfiakat.
Azt hiszem, azon az őszön jegyeztem el magamat örökre a mélabúval, ébredtem rá elpusztítható voltomra. Hogyne gyarmatosította volna gyermeki lelkünket a bánat, amikor a kurucok, az aradi vértanúk, Petőfi, Dózsa, Budai Nagy Antal s a magyar történelem más hősei mellé azokban a katarktikus októberi napokban újabb hősök nőttek a gyermek lelkében, Nagy Imre, Maléter Pál, Gimesi Miklós, Donáth Ferenc, Losonczi és még sokan mások, akiknek hangja eljött az egyetlen rádión a félreeső székely falucskába is?! Akik elküldték újból a reményt. Akik által olyan jó volt újból magyarnak lenni a Székelyföldön is.
S akiket aztán megöltek. Apám letaglózottan ült a borai mellett, amikor hallotta a rádióban a szovjet tankok dübörgését. Újból legyőzték. Anyám napokig sírt, bemondta a rádió a celldömölki állomás (nővére élt ott) bombázását. Személyes meggyalázásunkká, vereségünkké lett az 1956-os magyar forradalom leverése. A pár napnyi felujjongás, felszusszanás után újból visszatért a félelem, újból kulákok lettünk, osztályellenségek, újból hazátlanok, bozgorok.
Rövidesen megkezdődtek a perek, el-eltünedeztek a falvakból, falunkból is a férfiak. Hiába jöttek az első szerelmek, öntötték el kamaszodó lelkünket és testünket az ébredő ösztönök, vágyak, tilos lett a tánc. Mi magunk tiltottuk meg magunknak. Azt hiszem, képesek lettünk volna meghalni is. Barátommal – egy nap születtünk, egy keresztnevet viseltünk s egy padban ültünk, növetelre is egyformák, a legkisebbek voltunk –, a tavaszon megkötött vérszerződésünkhöz híven, felesküdtünk a gyászra. Felmetszett ujjaink hegyét illesztettük egymáshoz, hogy eggyé vegyüljenek véreink. Vértől maszatosan esküdtünk az iskola fásszínjében örök barátságot, tettünk fogadalmat jó cselekedetekre, s arra, hogy mi magyarok vagyunk. Ennek az eskünek a jegyében határoztuk el titkos, egyéves gyászunkat 1956 novemberében. Ennek jeléül kabátunk bélésébe varrtuk a Kossuth-címert, melyet egy kőművessegéd tetovált karjáról másoltunk le, aztán a padlásokon felfedezett könyvekből megismertük színes változatát is, azt rajzoltuk, másoltuk, versengtünk, ki tudja szebben, tisztábban bélyeg nagyságúra rajzolni, festeni. Egy évig mindennap ezt a kabátunkba rejtett billogot – mert égetett, égette bőrünket – kellett egymásnak a gyász jeleként titokban felmutatni.
És nem énekeltünk. És nem táncoltunk. Az iskola kórusában csak tátogtunk a többi közt, amikor a pionírvidámságról s az éhes proletárról szólt a dal. És jó tanulókként nem jelentkeztünk történelemórán, ahol egészen mást tanítottak, amit mi tudtunk. És nem tanultuk meg a verset a földműves társulásáról, az új barázdát szántó ekéről, a győzelmekre vezető pártról, a sztahanovista bányászról. De megtanultuk Tompa A gólyához és A madár, fiaihoz című versét, Vörösmarty A vén cigányát.
Gyászunk hosszú, hosszú volt. Alig akart a végére érni. Hisz jöttek a lánykák, jöttek a társak, a vidámak. S minket hiába hívtak, falábbal álltunk előttük, nem mozdult táncra a lábunk. Mert a közösségi tánctanulás kimaradt életünkből.
Szégyenkezve, a barátok s a lányok csúfolódásait viselve, egyedül, elbújva a világ szeme elől kellett az elmulasztottakat bepótolni. Ki mást kérhettem volna fel tánctanulásra, mint a szénacsűr sarkában árválkodó nyírfa seprűt? Így lett legelső menyasszonyom a nyírfaág. Ilyenkor, ősszel, amikor a nyírfaligetekben vagy a Hargita sötét fenyői között árván felfehérlenek a karcsú, a szélben lengő nyírfák, tudom, hogy első és legszebb szerelmeim hullatják lombjukat, múlnak el a haláltáncházban immár mindörökre.
