1956 médiuma a rádió volt, a Szabad Európa meg a Szabad Magyar Kossuth Rádió. Újság, röplap nem jutott mindenhova. De a rádió eljutott. Mi a kisebb, dunántúli szabadságharcos adókra vadásztunk a végén, de hát a ruszkik is vadásztak rájuk.
Egymás után hallgattak el, mint ’68-ban a cseh adók, amelyeken ugyancsak három nyelven és ugyancsak azt mondták, hogy itt nem ellenforradalom van. Ez maga a forradalom. S. O. S., világ népei, segítsetek! Isten veletek és velünk!
1956. november 4., 5 óra 20 perc. Valahogy mindig fönn voltunk, a rádiók meg kitéve az ablakokba a két hét alatt, de a ruszki vezértank már 3-án hajnalban beköszönt a városba, és szétlőtte a párttitkár lakását. Hallottuk a jól ismert, tájszólásban beszélő hangot:
Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.
(A KORMÁNY MÁR NEM VOLT A HELYÉN, KÁDÁRÉK MÁR A SZAJÚZBAN, TALÁN KÁRPÁTALJÁN – AZ OKOSOK TUDJÁK, HOL, SZOLNOKON, PERSZE – DE A MAGYAROK MÉG HARCBAN ÁLLTAK.)
És akkor egy másik hang, persze a Szabadnak Hitt Európa rádióból:
„A világ e pillanatban tudja, hogy az árulás, amelynek célja a magyar függetlenség teljes megsemmisítése, magyar gyermekek, asszonyok és férfiak kiirtása, nem fasiszta lázadók, hanem a magyar nép ellen tervezett tudatos, cinikus és könyörtelen merénylet. A világ e pillanatban, november 4-én, vasárnap reggel tudja, hogy Európa közepén tömeggyilkosság történt. Egy nemzetet meg akar gyilkolni egy idegen hatalom. A nemzet ezt a gyilkossági kísérletet túléli. Milyen áron? Azt nem tudjuk e pillanatban, de túléli. Minden embernek tudni kell otthon, hogy e pillanattól minden, ami odahaza történik, a világ ügye. Együtt pusztulunk, együtt menekülünk. Isten óvja Magyarországot!” Csönd. Márai Sándor mondta el New Yorkból, hogyan fogadta Amerika a magyarországi szovjet támadás hírét. Itt a Szabad Európa rádiója!
Apám kicsit lehalkította az adást, és annyit mondott anyámnak:
Baba, gyújts be a kályhába!
De nincs is olyan hideg.
Apám, aki 1-jén még a Független Kisgazdapárt irodájában volt valami klubhelyiségben, ahol a röplapok készítését tervezte, mint a „A MAGYAR NEMZETI FORRADALOM GYŐZÖTT!” kezdetűt, amiről már leadták a jelentést a spiclik, elkezdte odahaza égetni az iratokat. Ő döntött úgy, hogy itthon maradunk, pedig az ablak alatt ott állt a Pobjeda (Győzelem) elnevezésű, ruszki gyártmányú személyautó. Estére már Bécsben vagyunk, mondta Kati néni, aki Kecskemétről jött ide, hogy elmenekítse a legjobb barátnője családját, de apám annyit mondott: Maradunk. Miért? Mert magyarok vagyunk. Együtt fogjuk elszenvedni, ami jön. De te? Én nem csináltam semmi különöset. Na, ezért a semmiért veszített el mindent. Derékba törték általános iskolai igazgatói karrierjét, megalázták és egyre mélyebbre taszították azok, akiket ő tanított. Végül visszaengedték tanítónak. Be szép. (HA APÁM TUDTA VOLNA, HOGY AMERIKA SZARIK ARRA, HOGY A MAGYAROKKAL MI LESZ! DE NEM TUDTA.)
Apámat nem akasztották fel, nem börtönözték be, hát mit akarok én? Nem csillogott a karácsony, nem volt aranydió a fákon, fagy, didergés, éhség volt csak, miként Márai írta. Azt nem tudhatta Amerikából, hogy Szegeden, akinek november 4. után nem volt gyászalátétes Kossuth-címer a hajtókáján, azt kilökték a sorból az emberek. Álltam azokban a sorokban, és még így is meglett, hogy üres kézzel tértem haza a Párizsi körútról. Sor volt, ennivaló nem.
„Társadalmi élete szerény. (Jelentette az egyik kis tégla apámról.) Társaságba nemigen jár. Vasárnaponként barátaival a Korzón sétálgat, ugyanezekkel egy feketére cukrászdába vagy sörözni megy.” (A felsoroltak közül az egyik a legármányosabb, leggonoszabb besúgója volt.)
Szóval ekkor még nem sok jelentenivaló akadt róla. Kis hal volt, de kis idő, s nagyot csinálnak belőle. Kis hal, jó hal. Annyit tudni kell, hogy akkor egyedül apám nem volt a kommunista párt tagja az általános iskolai igazgatók közül Szegeden. Ez szinte kijelölte az áldozat szerepére. A Dobosi Imre rendőrnyomozó főhadnagy elvtárs által felvett 1957. július 18-i, majd 24-i, majd 25-i rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvekben csak annyit mondott el, amit a zsaruk úgyis tudtak. Már mint építőipari segédmunkást hallgatták ki. Apám maga mondott le egy hónappal ezelőtt.
Hm. Most mit mondjak erről? Nincs állandóság a világban, írta Lin Tyi a Krisztus utáni 9. században. A világ olyan, mint az égő ház. Sehol se maradhatsz sokáig. A gyilkos démon nem válogat társadalmi osztályok vagy életkor szerint. Nem hát. Apámat is megtalálta.
Volt azért egy igaz, mert mindig akad egy, aki leírta:
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”
Albert Camus írta ezt, akit, bár ő utálta, az egzisztencialisták közé soroltak. Magányos író maradt, és úgy is halt meg. ’57-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. ’60-ban autóbalesetben meghalt.
(AZ APÁMRÓL KÉT BELSŐ BARÁTJA ÉS A TÖBBIEK ÁLTAL JELENTETT, MINTEGY KÉTSZÁZHATVAN OLDALAS, SŰRŰN GÉPELT JELENTÉSEKET VÉGIGOLVASTAM. RÁJUK TÁMASZKODVA RENDŐRREGÉNYT ÍRTAM. DE IGAZÁBÓL MÉG MA SEM ÉRTEM: HA EGY KISVÁROSBAN KISEMBEREK EGY KISKOCSMÁBAN KISFRÖCCSÖT ISZNAK, AZ MIÉRT FONTOS NEMZETBIZTONSÁGI SZEMPONTBÓL. AZAZ DEHOGYNEM: FÉLNI ÉS FÉLNI HAGYNI. A KÁDÁR-PARADICSOMBAN A VASÁRNAPI LEVESBEN FŐTT HÚS MELLÉ ADOTT PARADICSOMSZÓSZ VÉRBŐL VOLT, CSAK NEM VETTÜK ÉSZRE. CSAK MOST ÉRTETTEM MEG, APÁM BESÚGÓINAK HIDEG ÁRNYÉKÁBAN, HOGY NEM LESZEK TÚL SOHA ’56-ON.)
