1947. március 20-án az ellenzéki pártok 315 tagját tartóztatták le, majd őket 600-an követték az elkövetkező hat hónapban. Az ellenzéki pártok Sztálin által jóváhagyott és Visinszkij meg Fedicikin által koordinált eltávolítási kampánya a végső szakaszához érkezett. Fedicikin arra utasította Pintiliét, hogy a Nemzeti Parasztpárt vezetőségét hitelrontásba rángassa, ő pedig oly módon teljesítette küldetését, hogy egy bujtogatót küldött Ion Mihalachénak, Maniu helyettesének a meggyőzésére, miszerint szökne el az országból egy Pintilie által a rendelkezésére bocsátott repülőgépen.
A terv sikerült, és 1947. július 14-én Mihalachét és a Nemzeti Parasztpárt több más prominens tagját letartóztatták, midőn Törökországba készültek szökni a Bukaresttől 46 kilométerre található tămădăui repülőtérről. Néhány nappal később Maniut is elfogták, és 1947. október 30-án a Nemzeti Parasztpárt teljes vezetőségét elítélték az állam biztonsága ellen elkövetett összeesküvés vádjával. Maniut és Mihalachét életfogytiglani kényszermunkára ítélték, amit életfogytiglani börtönre változtattak, Maniu 1953-ban, Mihalache pedig 1963-ban halt meg a börtönben.
Pătrăşcanu is a szovjet titkosszolgálat céltáblájává vált. Mivel abban az időszakban, amikor még igazságügyi miniszter volt, kedvezően nyilatkozott a Nemzeti Parasztpárttal való együttműködésről, még a Groza-kormány felállítása előtt az oroszok megbízhatatlanként bélyegezték meg, gerjesztve azokat a gyanúkat, amelyek értelmében a virtuális nemzeti vezetőre vonatkozó ideálját a szovjet politika elé helyezte. Ion Pacepa azt állítja, hogy az 1947-es év vége felé Pintilie arról értesítette Pjotr Vasziljevics Fedotovot (a KI külföldi titkosszolgálatának, az Információs Bizottságnak az új főnökét, amely azon év őszén jött létre az INU és a GRU kombinációjából), hogy Pătrăşcanu szabotálta „Románia kommunizmus felé vezető útját", és bizonyítékokat tárt fel, amelyek arra utaltak, hogy az igazságügyi miniszter az ellenzéki pártok vezetőit védelmezte. 1948. február 20-án Pintilie újabb jelentést küldött Moszkvába, amelyben rámutatott, hogy „döntő bizonyítékai" vannak arra vonatkozóan, hogy a háború alatt Pătrăşcanu a Siguranţához tartozott. Két nappal később, a Román Munkáspárt Első Kongresszusán (amely az előző év novemberében alakult a kommunisták és a szociáldemokraták fúziója révén) Teohari Georgescu egyenesen a „burzsoá ideológia képviselőjeként" leplezte le Pătrăşcanut, aki „alábecsülte az ellenség, azaz az osztályellenség erejét, valószínűleg az imperialista nyugati hatalmak segédletével", ugyanakkor nem esett szó az ő állítólagos kollaborációjáról a Siguranţával, tulajdonképp ez a vád, valamint a Forişsal közösen elkövetett áruló tevékenységek vádja is, mind a háború alatt, mind utána, nem kerültek nyilvánosságra, csak kevéssel az 1954-es perét megelőzően.
1948. április 28-án Pătrăşcanut letartóztatták, és azután soha többé nem látták őt nyilvánosan. Azt parancsolták, hogy őt és feleségét költöztessék át egy, a Snagov-tó mellett található villába, mintegy 35 kilométernyire Bukaresttől északra, és itt tartották őket elzártságban 1949. január 19-ig, amikor is Pintilie, Valeriu Bucsikov ezredes (az ONI szakosztály főnöke és Gheorghiu-Dej védelmének felelőse) és Iosif Rangheţ (a Politikai Büró póttagja, a párt káderpolitikai/személyzeti politikai felelőse) kíséretében az Országos Népbiztonsági Igazgatóság bukaresti, Calea Rahoveien található székhelyére szállították őket, ahol külön cellákba helyezték el az alagsorban. Alaposan kivallatták őket, majd Pătrăşcanut a Különleges Hírszerző Szolgálat székhelyére vitték, hogy ott a nyugati titkosszolgálatokkal való kapcsolatairól kérdezzék ki. Itt Goncsearcsuk keze közé került, aki a kémelhárítás szakosztályának főnöke volt. Eduard Mezincescu nemrégiben részletekkel szolgált a Goncsearcsukkal folytatott beszélgetésekből, ezek nyomán feltárultak a vallatás fő irányvonalai. Szerepelt egy szökési javaslat, amelyet egy 1947-es brüsszeli látogatás alkalmával tettek Pătrăşcanunak, valamint állítólagos valutaüzletek, amelyekben Henri Torassian, egy Romániában letelepedett örmény üzletember segédletével vett volna részt. Ám Goncsearcsuk végső célkitűzése az volt, hogy kiderítse, milyen kapcsolatai voltak Pătrăşcanunak a brit titkosszolgálattal, amelyeket feltételezések szerint a néprajzos Harry Brauner és felesége, Lena Constante egyengettek — akiket a Pătrăşcanu házaspárral egy időben tartóztattak le.
Goncsearcsuk fenntartotta, hogy Pătrăşcanut nem kínozták a kihallgatások ezen időszakában a Különleges Hírszerző Szolgálatnál, mégis Pătrăşcanu megpróbált öngyilkosságot elkövetni, borotvapengével felvágva a csuklóvénáit. Hogy ki ne derüljön, honnan származik a penge, azt apró darabokra tördelte és lenyelte, hogy minden olyan nyomot eltüntessen, ami a penge beszerzőjéhez vezethetett volna. Amint azt Szergej Nikonov (Sergiu Nicolau) tábornok, a KHSZ akkori vezetője kimutatta, semmilyen bizonyítékot nem sikerült előállítani, amely összekapcsolta volna Pătrăşcanut és a brit titkosszolgálatot, dacára a több mint egy évig tartó kihallgatásoknak, de a frusztrált Gheorghiu-Dej elrendelte Pătrăşcanu kálváriájának folytatását, amely még négy évig tartott.
Pintilie előléptetése a Román Munkáspárt Központi Bizottságának tagjává, illetve feleségének, Ana Tomának (szintén az INU ügynöke Romániában) az előléptetése a külügyminisztérium egy magasabb pozíciójába a szovjet titkosszolgálat által a pártra gyakorolt szigorú ellenőrzés újabb bizonyítéka(i). Ana Toma (Grossman) saját karrierje is szemlélteti az NKGB/INU nőnemű ügynökeinek tulajdonított, a párt köreiben gyakran ,,amazonként" emlegetett szerepkört. A harmincas években beszivárogva a pártba, úgy tűnik, inkább partnerei gyámjaként, mintsem feleségeként viselkedett. Első házassága a veterán kommunista Sorin Tomával, annak a Szovjetunióba való száműzetése után felbomlott, és 1942-ben Constantin Pîrvulescu, az embrionális párt egy másik fontos emberének lett az élettársa. Négy évvel később a notórius alkoholista Pintiliével kötött házasságot, akit az NKGB/INU megítélése szerint óvatosságból jó lesz minden szinten felügyelnie, figyelembe véve az általa betöltött pozíciót. A szovjet ellenőrzés nyilvánvaló volt a Dej környezetében is: 1948-ban a személyes titkárnője Szergej Nikonov felesége, Nina Nikonovna volt, kabinetfőnöke az NKGB-ügynök Mihail Gavrilovics, személyes testőrségének a parancsnoka pedig Vasile Bucsikov, egy másik szovjet ügynök volt.
Hat hónappal a kinevezése után Pintiliét áthelyezték a Központi Bizottság Adminisztratív és Politikai Részlegének vezetőségéből egy újabb titkosszolgálati szervezet vezető pozíciójába, amely szervezet majd felváltja az Állambiztonsági Rendőrség Igazgatóságát és a Siguranţát. Ezt nevezték később az Országos Népbiztonsági Igazgatóságnak, röviden Szekuritáténak. Az új név előre jelezte az új megbízatást is. Formálisan a belügyminisztériumnak volt alárendelve. Szerepe, amelyet az 1948. augusztus 30-án kiadott 228-as dekrétum szabott meg, az volt, hogy ,,védje a demokratikus vívmányokat, és őrizze a Román Népköztársaság biztonságát a belső ellenség áskálódása ellen." De a ,,demokratikus vívmányok védelme" a Román Munkáspárt hatalmon tartását is jelentette, és így a Román Népköztársaság rendőrállami státusának felépítését is. Két héttel ezt megelőzően, augusztus 15-én Pintilie Gheorghe altábornagyot egy dekrétummal kinevezték az ONI igazgatói funkciójába. Két aligazgatóját — vezérezredesi rangban — szeptember elsején nevezték ki: ezek Alexandru Nicolschi, az orosz anyanyelvű besszarábiai zsidó és Vladimir Mazuru észak-besszarábiai ukrán (később a Román Népköztársaság lengyelországi nagykövete). Mindhárman az NKGB tisztjei voltak, amely 1946-ban komisszáriátusból minisztériummá alakult, így a neve is MGB-vé, a Szovjet Állambiztonsági Minisztériummá változott, ezzel párhuzamos az NKVD MVD-vé, a Szovjet Belügyminisztériummá alakult.
A fiatal ONI tevékenységét egy, az MGB-t képviselő szovjet tanácsadó törzs felügyelte. Bukarestben az MGB főtanácsadó 1949 és 1953 között Alexander Szaharovszki volt, aki 1956-ban a KGB 1-es Főigazgatóságának (és így a szovjet kémszolgálatnak) a vezetője lett. A Szovjetunió bukaresti nagykövete, Szergej Kavtaradze, akit 1948-ban neveztek ki, alá volt rendelve a frissen létrehozott, Vjacseszlav Molotov, és szárnysegédje, Fedotov által vezetett Információs Bizottságnak (KI), és rövid időre ellenőrzési jogot kapott a bukaresti civil (MGB) és katonai (GRU) rezidensek fölött is, de arra nézvést semmilyen bizonyíték, hogy a nagykövet élt volna ezzel a jogával. 1949-ben a külügyminisztérium és a KI vezetőségében Molotovot Visinszkij követte, aki Laurentia Pavlovics Berija bizalmasa volt.
Berija volt az, aki az új szatellitállamok titkosszolgálati személyzetének a képzését felügyelte. Habár Sztálin megpróbálta Berija hatalmát gyengíteni azzal, hogy 1946-ban elvette tőle az NKVD vezetését (amely hatalom amúgy roppant módon megnövekedett a titkosszolgálat háború alatti expanziójának köszönhetően), Berija a Szovjetunió második legfontosabb személyisége maradt a Miniszteri Tanácsban betöltött alelnöki tisztségének, illetve annak a tiszteletnek köszönhetően, amit Viktor Szemijonovics Abakumov, az új MGB-igazgató mutatott iránta. Abakumov vezetési stílusa, akárcsak a Berijáé, brutális volt, és ugyanez a tulajdonság jellemezte az NKGB/MGB által kiválasztott és a romániai titkosszolgálatot vezető embereket. Pintilie és Nicolschi viselkedése beszédes volt e tekintetben. Az első végrehajtotta Ştefan Foriş volt RKP-főtitkár halálos ítéletét, amelyet Gheorghiu-Dej 1946-ban hozott. Pintilie autóval elszállította az 1944-es letartóztatása óta titkos helyen őrzött Forişt, és orosz sofőrje segédletével egy fémrúddal agyonverte őt. Majd elrendelte Foriş édesanyjának a meggyilkolását, aki ragaszkodott ahhoz, hogy megtudja, mi történt a fiával — természetesen, újra Dej parancsára. Őt Nagyváradon a Körösbe dobták egy, a nyakára tekert kötővel.
Alexandru Nicolschi valódi neve Boris Grünberg volt. A cári megszállás alatt levő Besszarábia legnagyobb városá-ban, Kisinyovban született 1915. július 2-án. 1912-ben szülővárosában belépett a Kommunista Ifjak Szövetségébe, és két év múlva letartóztatta őt a Siguranţa két hétre. Sikerült állást szereznie egy telefonközpontban Kisinyovban. 1940 decemberében, Besszarábia szovjetek általi annektálása után hat hónappal, az NKVD beszervezte, és Csernovitzba költözött, ahol INU-ügynöknek képezték ki az NKVD keretében. Vasile Ştefănescu néven hamis román iratokat kapott, és 1941. május 26-án átküldték a határon, hogy információkat gyűjtsön a román csapatok mozgásairól. A román határőrök két órán belül elfogták. A kihallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint töredékes románnyelv-tudása árulta el külföldi voltát, végül bevallotta orosz származását Alekszandr Szergejevics Nicolschi néven. Kémtevékenység miatt 1941 júliusában életfogytiglani kényszermunkára ítélték el. Ploieşti-en zárták be, majd Enyedre költöztették együtt a többi szovjet kémmel, többek között Vladimir Gribiccsel, Simion Zeignerrel és Afanasie Sismannal, akikkel együtt Romániában maradt 1944. augusztusi kiszabadulását követően is. Nicolschi 1944 októberében belépett a Rendőrség Főigazgatóságába, majd a Groza-kormány beiktatása után, 1945 márciusában a Nyomozói Testület (Corpul Detectivilor) főnöke lett. 1947. április 17-én kinevezték az Állambiztonsági Rendőrség főfelügyelőjévé, majd a következő évben, amikor megszervezték az Országos Népbiztonsági Igazgatóságot, Pintilie egyik szárnysegédje lett. Dacára az Országos Népbiztonsági Igazgatóság személyzetét körülvevő rejtélynek, Nicolschi brutalitása kétes hírnevet szerzett neki, ő volt az első olyan magas rangú tiszt, aki hírhedtté vált Románia határain túl is. (...)
