Gyermekeink, attól kezdve, hogy megszületnek, egész nap, de gyakran éjszaka is figyelő tanúi lesznek életünknek. Még akkor is „rögzítenek”, amikor látszólag jól elvannak egy játékkupac közepén. Szülőként nagy a felelősségünk: csemetéink élő üzeneteink, annak a kornak küldjük őket, amelyet mi már nem fogunk látni. Gyermekeinknek ugyanakkor nem tökéletes, hanem inkább hiteles szülőkre van szükségük.
Ma sokszor beszélnek arról, milyen krízishelyzetet okozhat egy házaspár életében az első gyermek születése, illetve a felnövekvő gyerekek életének különböző szakaszai. Szakkönyvekben, de a világhálón is sok helyen olvashatunk ezekről a témákról. Jóval kevesebb szó esik azokról az élményekről, amelyeket a kisgyerek átél, amikor a „hátsó ülésről” figyeli, hogyan villognak a „vészjelzők”.
Gyermekeink már egészen kis koruktól képesek az intuícióra, érzékelik a világot, és semmi sem kerüli el a figyelmüket. A kisgyermek, a lázadó kamasz, a fiatal felnőtt egyszerre megfigyelő és társszereplő.
A családban egymásért élünk, és ennek természetes következménye, hogy együtt éljük át az örömöket, fájdalmakat, sikereket, csalódásokat, válságokat… A gyerek, akár kicsi, akár nagy, észreveszi és megjegyzi a hosszú csendeket, a meg nem értést, a folyamatos veszekedéseket, a dühkitöréseket, menekülési utakat. Hároméves kislányunk ujjongva rohan hozzánk, amikor átöleljük egymást, és ő is belénk kapaszkodik, átkarolja a lábunkat, minden erejét beleadja az ölelésbe, és ez hosszú órákra meghatározza a hangulatát. Kiskamasz fiaink azonnal észreveszik a közöttünk lappangó feszültséget, a szemük sarkából figyelik a helyzet alakulását, óvatos kérdéseikkel próbálják felmérni a terepet, és ha sokáig tart ez az állapot, feszültté, ingerültté válnak, összecsapnak, bántják egymást.
Fiatalokkal, diákokkal beszélgetve állapítottam meg, hogy ezek a kivétel nélkül fájdalmas helyzetek kibillenthetik és többé-kevésbé rossz érzéssel tölthetik el őket. Minél kevésbé veszik észre a szülők, hogy villognak a vészjelzők, annál nehezebben élik meg ezt a gyerekek, és annál súlyosabb tüneteket produkálnak.
A gyermekek különböző módon fejezik ki rossz érzésüket. Úgy tűnik, hogy tudat alatt ők maguk is állandó vészjelzőként viselkednek, kétségbeesett üzenetet küldve ezzel a szüleiknek: „Itt vagyok!”, „Nem érzem jól magam!”, „Szükségem van rátok!”, „Szeretnetek kell egymást!” Amit nem tudnak szavakkal kifejezni, azt olyan viselkedésformákkal teszik, amelyek tragikus és paradox módon a szüleiktől látott mintákat követik, ahogyan a szülők próbálják elkerülni a nehézségekkel való szembenézést. Agresszív viselkedéssel, külső megjelenésükkel vagy azzal, hogy nem hajlandóak tanulni, önmagukba zárkóznak, vagy úgy, hogy ők maguk is menekülési utat választanak: az internet, a számítógépes játékok, a drog, az alkohol a kedvencek. A gyermek vagy serdülő rossz közérzete olyan vészjelzéssé válik tehát, ami felfedi a párkapcsolat motorjának rejtett hibáit.
Mindezek ellenére ne gondoljuk azt, hogy a gyermekeknek tökéletes szülőkre van szükségük. Képzeljük csak el, mekkora baj lenne, ha túl a kisgyermekkorra jellemző eszményítésen a gyermek olyan anyát vagy apát látna maga előtt, akik tökéletesnek hiszik magukat. Gyermekeinknek hiteles szülőkre van szükségük. A hitelesség olyan dolog, amire életünk végéig törekednünk kell.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
