Éric Zemmour, a hatvanas éveihez közeledő kiváló francia regényíró, esszéista és újságíró a párizsi RTL rádióadó Nem feltétlenül értünk egyet (On n’est pas forcément d’accord) című műsorában október 24-én arról beszélt, hogy Magyarország, Lengyelország és Ausztria után Csehországban is olyan pártokra szavazott a többség, illetve a szavazók jelentős része, amelyeket a baloldali-libertárius fősodratú média és a szolgálatkész napi politikusok populistának bélyegeznek. E közeg a filmgyárakat és a nemzetközi labdarúgást évtizedeken át a multikulti szolgálatába állította, többnyire szellemi hulladékkal dresszírozva az óvatlan tévénézők millióit.
Az atlantista fősodorban futtatott filmsztárok előbb a megbízóiknak nem tetsző jobboldali politikusokról nyilatkoztak káromkodó rosseb-bakákat megszégyenítő szövegekkel, majd a szélirány változása után néha okkal, legtöbbször ok nélkül #metoo-nyavalygásaikkal pénzt igyekeznek kicsikarni – ugrásra kész ügyvédekkel a hátuk mögött – a fehér, öregedő, gazdag férfiakból. A táncos lábú és nagy arcú focisták meg a Bajnokok Ligája-mérkőzések szünetében klipekben emlékeztetnek rasszista mivoltunkra, miután megbízóik rászoktattak a gondűző futballnarkotikumra.
Ez csak két téma a sok közül, amelyeket Zemmour is szóvá tesz pódiumbeszélgetésein Franciaország-szerte, elbeszélgetve olvasóival, nézőivel. A közbeszédet régóta birtokló ellenségei eddig több tévéműsorból is kitiltották, de a nézők követelésére némelyekbe kénytelenek voltak visszahívni. Őt már nem lehet víz alá nyomni, ahogy azt sokakkal tették. Tizenhat könyve közül – amelyekért négy különböző díjat is kapott – helyszűke miatt csak kettőt említenék.
Az első nem című vitairatában a descartes-i racionalizmus szellemében kivételes polemikus tehetséggel szedi ízekre napjaink feminista ideológiáját és annak abszurd, közveszélyes következményét az európai társadalom önvédelmét illetően. A kis testvér című regényében megrázóan mutatja be a hazája számára elvesző városnegyedeket, külvárosokat, amelyekről az irányadó média rendszeresen ferdít, a média szelekciós rostáján átesett politikai szereplők pedig elfordítják a fejüket. A Paris Match napilap már 2008-ban arról írt, hogy „Zemmour rendszeresen oda irányítja fényszóróit, ahová nem szeretnénk tekinteni”.
Zemmour 2010-től, a brüsszeli parlament harsány frakcióvezetőinek útszéli hangnemű támadásai óta több ízben a magyar kormány védelmére kelt, és fennhangon támogatja a migrációval kapcsolatos politikáját. Az ő személyében egy olyan ellenzéki médiaszemélyiségről van szó, akiről már regényt írtak, hogyan nyeri meg az elnökválasztást 2017-ben. Olvasói, nézői kérései ellenére – ismerve lehetőségeinek korlátait – természetesen nem indult. Inkább teszi a dolgát a feljelentések és zaklatások közepette. Júniusban azt írta nekem, hogy szívesen eljönne Magyarországra, ha lefordítom egyik könyvét. Talán találok egy vállalkozót a magyarországi könyvkiadás rövidre záró és belterjes világában.
Az alábbiakban az október 24-én elhangzott rádiós jegyzete olvasható, amelyben a csehországi képviselőházi választásokat kommentálta:
„Ezt sorozatnak nevezik. A Cseh Köztársaság visszamenőleges sorrendben Ausztriát, Lengyelországot, Szlovákiát és Magyarországot követi. Ugyanolyan kimenetelű választások, amelyek a bevándorlás és az iszlám okozta problémák körül forognak. Ugyanolyan jobboldali győzelmek, amelyek kerek perec elutasítják azt. Hasonló közeledések a radikális jobboldal nézeteihez, amelynek elege lett a második világháború óta uralkodó tabukból. Mindegyik szembeszegül a brüsszeli bizottsággal, amely a »jogállam« megsértésével vádolja őket. Hasonló megvetésben részesülnek az európai média részéről, amely populistáknak szidja őket, és hasonló erkölcsi leckéztetést kapnak a francia és a német vezetőktől.
Ám e szavak már üresjáratúak. Azt akarják elhitetni róluk, hogy a liberalizmus ellenségei, de ők valójában annyival jobban ragaszkodnak a piacgazdasághoz, amennyivel jobban ismerik a kommunista tervgazdaság pusztító hatását. Euroszkeptikusoknak titulálják őket, de ők nagyon is Európa-pártiak, hiszen az unióba belépve bejuthattak az atomernyő védelme alá. Ezt fel lehet róni nekik, de ők nem olyan képmutatóak, mint a nyugatiak, akiknek szintén a NATO nyújt védelmet.
Ezek a népek elutasítják a liberalizmust, mert az kötelezően anarchikus típusú libertáriussá válik, mint ’68 után mifelénk. Elutasítják az európai intézményeket, amelyek rákényszerítenék őket a kiszabott migránskvótára vagy a melegek házasságának kiemelt fogadására.
A sokszínűség, amely boldoggá teszi Franciaországot, Németországot és Nagy-Britanniát, nekik nemkívánatos. Ők nem óhajtanak sem mecseteket, sem dzsihádot. A szüleik kommunista járom alatt vonszolták életüket. A magyarok és a csehek látták az orosz tankokat utcáikon vonulni. A lengyeleknek is volt féltenivalójuk. Az osztrákok sokáig gondban és félelemben töltötték semleges éveiket. Ők tehát ismerik a nemzeti függetlenség árát, nem szeretnék Moszkva parancsolatait Brüsszelével helyettesíteni.
A történelem, mint a mostani politika, összefogja őket. Ezek az országok a Habsburg Birodalom részei voltak 1914 előtt. Volt részük a dicsőségben és a hanyatlásban. A harmincas években drámai módon tapasztalták, hogy nem tudják asszimilálni nemzetiségeiket: a csehek a németjeiket, a románok a magyarjaikat.
E közép-európai országok ugyanakkor a nemzeti szuverenitás korában éltek, megélték a homogén létforma örömét és a bizalom érzését, hiszen a nemzet kultúrája és történelme közösségi kincs, amelyet jó megosztani. Történelmük ugyanakkor keresztezte az iszlám európai útját. Franciaországgal vagy Németországgal ellentétben Magyarország három századon át küzdött az őt meghódítani akaró Oszmán Birodalommal. Bécs pedig két ostromot is megélt. 1683-ban egy európai hadsereg élén egy lengyel hadvezér űzte el az ostromló muzulmánokat. Eközben a franciák királya, XIV. Lajos a kisujját sem mozdította.
Három évszázada történt. Mintha tegnap lett volna!”
