Most hát gazdag ember volt, tőkepénzes, ezentúl többé nem fordul elő a Jókai név a váltókon. Mindig nagy könnyedséggel bánt a pénzzel, mint szegény ember is, sokat adott jótékony célokra, szegény íróknak, pumpoló alakoknak, senki a küszöbét nem hagyta el segély nélkül. Mégpedig a „jókedvű adakozók” osztályába tartozott, amiért felette irigyelte Bródy Zsigmond, aki szinte nagy adakozó volt, dúsgazdag ember létére jobban tehette.
– Látod, mester – mondá Bródy –, én is mindig adok a szegényeknek, már közel egy félmilliót adtam szét, de én mindig kedvetlenül adok, először magam vagyok rosszkedvű, hogy adnom kell, másodszor annak keserítem el az adományt valamely módon, hacsak egy epés megjegyzéssel, akinek adok.
Jókai kedvesen tudott adni. Az öreg elzüllött Dőry Jánosnak, aki a 80-as években a folyosón lődörgött volt képviselőtársai közt, mikor elment mellette, egy-két tízforintost csúsztatott észrevétlenül a zsebébe. A szegénységre jutott Pap Lajosnak „Kati” név alatt küldözgetett pénzt postautalványokon, a beteg Táncsicsnak azzal a kijelentéssel küldött 99 forintot, hogy a századik forintot azért tartja vissza, hogy őt mindig adósának tekinthesse. Vas Gereben vagy a vén kópé Lauka, még mielőtt Becskerekre költözött volna, annyi összeget húzott ki belőle egy-egy tréfás kéréssel, amennyi csak telt. Sohase haragudott, még a hálátlanság is mulattatta. „Ezektől az én bohémjeimtől kapom a legjobb témákat.” Sokan utaztak erszényére. Kivált most, a százezer forintos csekk óta. A szegények legjobban érzik meg a pénzszagot. Özvegyek, árvák, szélhámosok és kalandorok egymásnak adták a kilincset a Bajza utcai házban. Ott senki sem kergette őket el, s Jókai legfeljebb azért panaszkodott, hogy nem hagyják nyugodtan dolgozni.
Pedig sok dolga volt. A Nemzeti kiadás zöld borítékos tömör kötetei gyors egymásutánban jelentek meg, ezeket átnézni, némelyeket előszóval, magyarázó jegyzetekkel kellett ellátni. Amellett színdarabokon törte a fejét. Mindenáron ezen a téren akart volna valami nagy alkotással visszafelelni a nemzetnek. Boldogsága fáján ilyen tervek rügyeztek. Mindig is jobban vágyott színpadi sikerekre. Zajos diadalokat szeretett. Az elbeszélő művek nyomán elvetett tetszés észrevétlenül, lassan nő, mint az aloé, s csak az élet végén virágzik. A dráma egy óra múlva lombos pálmává izmosodik, s már ott a lámpáknál mindjárt meghozza datolyáit.
Nem volt ez csoda. Az ember mindig azt szereti, amiből nem volt része. Hiszen színdarabjai is számot tesznek, de korántsem volt elsőrendű színpadi író, Szigligeti, Csiky jóval fölülmúlták. Sőt, ami kellemetlenség érte az irodalomban, azt mind a színművei okozták. Néhány sikert is aratott, Könyves Kálmán, Az arany ember elég sokáig maradtak a műsoron, de sem szerkezetük, sem a jellemfestés, sem a kerekdedség nem erős oldaluk. Eredeti darabjai közül A szigetvári vértanúk tetszett leginkább és jövedelmezett legtöbbet. Felesége alakítása hozta a sikert, amiért hálás volt iránta, s ahhoz az értékes menteékszerhez, melyet a közönségtől kapott Anna szerepében, mindjárt az első honoráriumokból egy cobolyprémes mentét csináltatott neki hatszáz forinton, ami akkor igen csinos polgári összeg volt egy ruhadarabért.
A szigetvári vértanúknál nagyobb hatása csak A cigánybárónak volt mint Strauss-operettnek, mely egész Európán át megtette a maga körútját, s többet jövedelmezett volna Jókainak, mint tíz esztendeig összeírt regényei, ha nem annyira gyámoltalan az anyagiakban.
Egy élelmes, emberismerő bécsi ügynökség, látván a darab óriási sikereit, fölkereste Jókait, s kétezer forintot ajánlott fel egyszer s mindenkorra a Jókai negyedrész jutalékáért, mire ő aggódva kérdezte, hogy „nem lesz-e az sok?” – s átadta a jogot kétezer forintért vagy harmincezeret –, abban a tudatban, hogy most az egyszer lefőzte a németet, mert pénzt kapott tőle, anélkül hogy egy sort írt volna neki.
Most a Levente megírásába fogott, de valamely nehézségbe ütközvén az első felvonásnál abbahagyta, és a tavasz elején a Koronás gyermekek című hosszabb regényét kezdte meg folytatásokban a Pesti Hírlapban. A Braganzákról, Esztékről szólt a krónikás regény, a Habsburg–Lotharingiai házzal összefonódó királyi személyekről, nyelte a közönség, mint a mannát, s gyakori levelek jöttek a szerkesztőségbe, hogy nagyobb folytatásokat kérnek az olvasók. Nyilván meg is lettek volna a nagyobb folytatások, ha a király nem neheztel Wekerlére (az egyházpolitikai kérdésekben), s ha Wekerle közvetlen egy ilyen bécsi út után fel nem jön a klubba. De mivelhogy semmi „ha” nem tűretik az események háborítatlan menetében, Wekerle feljött a klubba, nekitámaszkodott háttal, amint szokta, a rozsdaszín posztóval bevont elnöki emelvénynek, s beszélte széles jókedvvel az ő édes bonhómiájával az udvarnál mutatkozó nehézségeket.
Jókai bevégezvén játszmáját, s beváltván tantuszait a kártyaszobában, végigsurran a termen, mert már a „gyerekek” várják otthon a vacsorával, miközben megpillantja Wekerle, s éppen téma fogytán incselkedve rászól az elsietőre:
– Hát te mi az ördögöt írsz a Pesti Hírlapba?
– Egy regényt – fordul vissza Jókai gyanútlanul.
– Hallom, haragusznak érte az udvarnál.
Nevetett a nagy charmeur édesdeden, szinte jól- esett neki valakit még fogni, akire az udvarnál haragusznak.
Jókainak torkán akadt a felelet, dörmögött valamit, s eltávozott, otthon aztán alkalmasint álmatlan éjszakán elgondolta, hogy Károly Lajoséknak csakugyan lehetnek imitt-amott okaik egy kis bosszankodásra, s élénk képzelőerejével fölépíté a bécsi haragot: Károly Lajos alighanem a királynak panaszkodott, a király pedig Wekerlének. Érezte fejébe szállni a vért, ha eszébe jutott, hogy a király azt gondolhatja magában: Hát ezt az embert tüntettem ki annyira?
Mindjárt reggel pitymallatkor megírta a levelet, s a kiadó még a reggeli előtt kapta meg határozott hangú rendelkezését, hogy nyomban szüntesse meg a Koronás gyermekek közlését; ha emiatt a lap valami anyagi hátrányt szenvedne, szívesen pótolja a maga pénzéből, de a regény nem mehet tovább egy sorral se.
Így maradt félben, s ma is pusztán érdekes fragmentum a Koronás gyermekek, pedig az egész egy rossz tréfa, s komoly alapja csak annyi volt, kisült egy év múlva, hogy Wekerle Bécsben Huszár Imrével találkozott, aki reggeli közben fölemlíté a regényt, s hozzátette: „Ha az udvarnál olvasnák, nem nagyon örülnének neki.”
Ilyen könnyelműen még eddig csak Ábrahám volt kész feláldozni a kis Izsákot, mint Jókai a Koronás gyermekeket – de azt legalább az Úr parancsolta.
Ez a hiperlojalitás igazán kegyetlen volt. Mit szól hozzá a múzsa?
A múzsa bizonyosan megneheztelt, mert ezentúl soha többé nem szolgált neki olyan művet, mely az előbbiekkel vetélkednék.
*
Ugyanabban az esztendőben, mely olyan vígan kezdődött a Jókai-ünnepekkel, tavaszkor nagy gyász borult Magyarországra. Március 20-án meghalt az óriások közül az utolsó előtti, a legnagyobb, Kossuth Lajos Turinban.
Elmentek érte, hazahozták.
Budapestre sereglett egész Magyarország. Megint eljöttek a megyék, a főispánjaik, a városok és polgármestereik, de eljöttek az egyszerű földművesek is.
Nem volt ez egészen temetés, hanem egyszersmind a kormányzó diadalmas bevonulása egykori országába. A vasúttól a király belső titkos tanácsosai vitték a koporsószalagokat. A régi Úr jött vissza, aki isteni törvények alapján lett úrrá itt a szíveken, emberi törvények azt nem deposzedálhatták. Nem volt az egészen temetés, hanem fogadtatás. Kár, hogy ágyúk is nem dörögtek a Gellértről, s heroldok nem futottak a koporsó előtt, akik harsonákkal hirdessék, hogy Ő megérkezett és átvette a hatalmat, hogy most már itt minden az övé, még maga a kormány is – akit magával fog vinni.
A temetés csak aztán napok múlva történt meg a Múzeumból. Jókai Mór lett az egyik szónoknak kiszemelve. Szép feladat, költőhöz méltó, de az álmatlan éjszakák megint előjöttek, a kínos töprengés órái: mit fognak Bécsben mondani, ha megtartja, és mit fog a nemzet mondani, ha meg nem tartja? Két nyergen ülni, mindenütt tetszeni sok bajjal jár. Jókai húzódozásának okául Helfynek egyik állítólagos híresztelését hozta fel, mely szerint őt Kossuth gyűlölte. Ennélfogva minden morál, esztétika és kegyelet ellen való volna, ha ő tartaná a beszédet, ő, akit a nagy halott ki nem állhatott. Fesztyéknek volt azonban egy barátjuk, aki maga hallotta Turinban Kossuthot méltánylólag nyilatkozni Jókairól, s látta a kormányzó asztalán egyik regényét, melynek margóját teleírta Kossuth jegyzetekkel. Fesztyék ezt a barátjukat vacsorára hítták meg, beszélje el ezeket az öregúrnak. Jókai figyelemmel hallgatta, s egész éjjel álmatlanul küszködött, habozott. Az ő sokszor használt allegóriája ide illik: egy fehér galamb viaskodott fölötte egy fekete hollóval, és győzött a fehér galamb. A beszéd megtartására határozta magát.
Még egyszer láttuk tehát Jókait egy hozzá méltó nagy szerepben, ugyanabban az épületben, ahonnan a dicsőség útjára indult. Innen indult, hát ide kellett visszaérkeznie. Valóban itt van megint, de a szőke hajfürtjei nélkül, kihamvadt tűzzel a szemekben. Ott áll a koporsó fejénél, oly közel Kossut­hoz, mint utoljára negyvenöt év előtt a debreceni városházán, midőn „ad audiendum” hivatott fel a Közlöny-ügyben. Csakhogy akkor a másik beszélt, s ő hallgatott.
Fölséges beszédet mondott most, méltót hozzá és magához. Hallottuk szelíd, csengő hangját, a szívek megmártódtak a hazafiúi érzések szent balzsamában, s a szónok, másoknak adandó helyet, egy-két vonallal hátrább lépett a tömeg közé – hogy soha többé ne kerüljön már szembeszökő előtérbe csak még egyetlenegyszer ezen a helyen – abban a helyzetben, amiben a másik van.
Zajtalan, csendes napok vártak rá ezentúl, egyik hasonló a másikhoz, de az öregség kezdett beköszönteni. A munka nem okozott már neki oly nagy élvezetet, mint azelőtt, s gyakran meglepte a melankólia.
Egy olasz újságírótól, Paralupe Rufótól, ki nála járt, már így búcsúzott ez év őszén: – Szó ami szó, érzem, vénülök; úgy vagyok már, hogyha látogatóm akad, az jut eszembe, látom-e még valaha? Sokszor kételkedem benne.

(folytatjuk)