A korai ingajárattal egyszerre ért be az állomásra. Megmászta a töltést, és az ütközők alatt átbújva kilépett a peronra. A vagonokból munkások ugráltak le, és nevetve, káromkodva lepték el a vágány mellett húzódó keskeny betonplatót. A szaporán kopogó cipők közt egy kutya ugrándozott rémülten, bármerre is próbálkozott, sehogy sem sikerült kiutat nyernie a lábak rengetegéből, különösen, hogy mellső lábait állandóan akadályozta a nyakában lógó kolonc. Riadtan cikázott ide-oda, de senki sem figyelt fel rá: a nagy zsibongásban nem hallatszott fájdalmas vonítása, amikor lábára hirtelen egy vaskos bakancstalp taposott.
Egyedül a férfi nem sietett sehová, türelmesen kivárta, hogy elnéptelenedjék a peron. A kutya felé indult óvatos, kimért léptekkel, ügyelt, nehogy megriassza; a közelébe érve lehajolt, és a kezét nyújtva hívogatni kezdte. A kutya azonban nem engedelmeskedett, csak bámult rá szomorú szemmel, bizalmatlanul, majd amikor ismét közelíteni látta a férfit, behúzta a farkát, és eloldalgott.
Az állomásépület szomszédságában fabódé állt, kirakata cigarettásdobozokkal telerakva, csupán egy apró nyíláson látszott ki az elárusító arca. A férfi kért egy csomag cigarettát a legolcsóbbik fajtából, és megérdeklődte, hol tudna falni valamit.
– A közelben most sehol – mondta az  elárusító. – Be kell mennie a városba.
– De én nem akarok bemenni a városba – mondta a férfi.
– Akkor pedig be kell érnie a vasutasok kantinjával. De ott még nem főznek ilyenkor.
A férfi besétált a váróterembe, és az újságos mellett megtalálta az étkezde bejáratát. Egy félreeső sarokasztalnál foglalt helyet, aztán csak ült, ráncolta a homlokát és nagyokat sóhajtott. Semmivel sem jelezte jelenlétét, pedig a visszhangos helyiségben elegendő lett volna egy köhintés, hogy észrevetesse magát. Félórába is beletelt, míg végre előbukkant a pincérnő, és megkérdezte, mivel szolgálhat.
– Ennék valamit – mondta a férfi.
– Itt csak délben lesz étel – mondta a pincérnő. – Addig bemehet a városba.
– De én még nem akarok bemenni a városba. Kérek egy étlapot.
– Étlap nincs. Nálunk csak napi menü van.
– Akkor egy napi menüt.
– De még a szakácsnő sem érkezett meg.
– Nem baj. Megvárom.
– Esetleg  valamit inni?
– Arra már nincs pénzem, köszönöm.
Magányosan üldögélte végig a négy órát, mialatt az ebéd elkészült. Térde megállás nélkül rángott az asztal alatt, miközben a cementpadlóra vetülő fényfoltokat bámulta, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Emberek jöttek-mentek a váróteremben, néhányan betértek a kantinba, hangoskodtak és élcelődtek a pincérnővel, őrá azonban ügyet sem vetettek. Egyedül a takarítónő figyelt fel rá, amikor az asztal mellett törölte a padlót, de a férfi testét körüllengő juhszag egykettőre beleveszett a  mosószer klórbűzébe. Aztán kihozták  az ebédet, egyszerre mindkét fogást egy kopott tárcán.
Alig engedte bele a zöldséglevesbe  a kanalat, máris elengedte, és elszívott még egy cigarettát. Utána hosszasan forgatta szájában a forró folyadékot, ízéről nyári legelők illata jutott eszébe, muszáj volt visszaköpnie a tányérba.
A másodikból sem evett sokkal többet: hiába lapátolta tele a száját krumplipürével meg savanyúsággal, a húson úgy is érződött az az egyszerre sós és édeskés íz, amiért semmiképp sem az elrontott fűszerezés volt a hibás. Végül csak a köretet ette meg, s azt a három szelet kenyeret, amit a leves mellé kapott, majd magához intette a pincérnőt.
– Nem jó a hús – mondta.
– Mi az, hogy nem jó?
– Véres.
– Hogyhogy véres?
– Nem úgy ölték az állatot, ahogyan kell.
– Eddig még senki sem panaszkodott.
– Én sem panaszkodom, csak el akartam mondani magának, hogy nem engedték ki rendesen az állat vérét. Nem mindegy, hogy csinálják. Én értek hozzá, és a társam is értett  hozzá.
Nézte egy darabig a tányéron felaprított húst, felszúrt egy-egy darabot a villájára, lenyelni azonban nem tudta. Eltolta maga elől az ételt, megtörölte száját, aztán rágyújtott, de már a füst sem ízlett. Csak akkor sikerült rávennie magát az indulásra, mikor a peronon ismét megpillantotta a kutyát. Az asztalon hagyta a pénzt, és kezében a másodikkal átsietett a váróterembe.
Loncsos szőrű, bánatos kutya volt, nyakában már rozsdásodott a kolonc lánca, pofáján ki tudja, hol szerzett sebhelyek.  A férfi most nem hívta, csak földre tette a tányért, és hátrálni kezdett; a kutya félénken közelített, eleinte vonakodva látott hozzá, majd egyre mohóbban falt, s mire az utolsó falat húst eltüntette a tányérról, a férfi is elhagyta a vasútállomást.
A városközpont felé indult. Útközben nem szólt senkihez, még csak rá sem nézett az emberekre. Kivéve azt az egy járókelőt, akit megállított egy pillanatra, hogy megérdeklődje, merre találja a rendőrség épületét.