December 10-éig látogatható a Soó Zöld Margit képeiből készült kiállítás Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház dísztermében. A tárlat nemcsak attól különleges, mert ezzel nyílt meg a Vigadó felújított díszterme, hanem attól is, hogy az idén 86. évét betöltött festő és grafikus munkái első ízben láthatóak Kézdivásárhelyen. A kiállításmegnyitón Lung László Zsolt, a Vigadó igazgatója és Vetró András szobrász méltatta a művészt és kiállított képeit.
Lung László Zsolt Alexandra Rus művészettörténészt idézve elmondta, Soó Zöld Margit az egyik legreprezentatívabb grafikus az erdélyi alkotók közül, aki folytatni tudta azt a pasztelltechnikát, amelyet Erdélyben Nagy István indított el. Az igazgató kifejtette, mindenhez részletező, de mégis elegánsan nagyvonalú, az évtizedek tapasztalatát-bölcsességét hordozó magabiztossággal nyúl a festő- és grafikusművész, és ennek a magabiztosságnak fontos része az optimizmus, a humor. Lung László Zsolt szerint minden, ami volt, s minden, ami lesz, benne foglaltatik a művésznő vallomásaiban, amelyek közül az egyik legutóbbit idézte: „Az én hosszú életem rengeteg élményt nyújtott, de mindig az volt a legfontosabb, ami éppen érdekelt, és el akartam mondani. A táj mindig vonzott, bárhová mentem, rögtön otthonosan éreztem magam, az volt az érzésem, hogy én itt már jártam. Amíg még tudok gyönyörködni abban, amit látok, nem akarom azt mondani, hogy ennyi volt...”
Vetró András szobrászművész ugyancsak idézetekre építette tárlatnyitóját. „Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprűszárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes” – idézte Szilágyi Domokost, hozzátéve, hogy Soó Zöld Margit is elmondhatta volna ezeket a sorokat a költővel bukórepülésben a 20. század közepén. Németh Júlia, Vlad Comșa, Alexandra Rus műkritikusok gondolatai nyomán kifejtette, az elmúlás fázisainak, a pusztulásnak, a néma ellenszegülésnek, a bele-nem-törődésnek, a dacos felvetett-fejűségnek is megtestesítői Soó Zöld Margit fekete-fehéren cikázó vonalai, amelyek a szabadság illúzióját, az egyedüllét okozta szenvedést, a görög mitológia értelmezéseit és a gömb jelképrendszerét is magukban hordozzák. Képeiről a remény magasba szárnyal, a fény kitódul, a mintegy belülről sugárzó fénynyalábok mély rést ütnek az egzisztenciális szürkeségen... Vetró András szerint a művésznő nem azt örökíti meg, amit lát, hanem azt, amit érez. Keres, rögzít, és valójában a szülőföld az, ami mindvégig benne marad, az a csodálatos érzés pedig, az a bizonyos belső Nap, amely alkotás közben ragyog benne, művei szemlélőibe is átsugárzik. „Kívánom, hogy ama bizonyos, művész által megidézett belső Nap még sok szemlélőben találjon visszhangra” – zárta szavait Vetró András.
A kiállítás katalógusának előszavában Demény Péter író a következőképpen vall Soó Zöld Margit képeiről: „Nincsen ember ezeken a képeken, csak a házak, a kerítések, a dombok és később a rengeteg fakéreg és gyökér. Az előbbiek bukolikusak, az utóbbiak sötétek. De akármilyenek, nincs rajtuk ember. Rajtuk lehetne pedig akár a tárgyai révén, metonimikusan, mint Van Gogh Bakancsok című képén. De nem, itt nincs ember. Persze a házban is ember lakik, mégis annyira tiszták ezek a házak, sehol nem ólálkodik egyetlenegy sem. Nem tudom, mi lehet e mögött. Talán a tisztaság utáni vágy? Ahol emberek vannak, mindjárt érzelmek is lobbannak, az érzelmek pedig folyékony, meghatározhatatlan, nagyon szubjektív dolgok. Egy ház, az egy ház, semmi több.
Szelídség és szorongás ütközik ezeken a képeken, ha összeolvassuk őket. Nincs együtt a kettő, én legalábbis nem tudom Soó Zöld Margit képeibe látni őket. Hogy ismét Van Goghgal hozakodjam elő, a Csillagos éj is kavargó, de mégis csillagos. A kérgek, kagylók és gyökerek magukban vannak, csonka és rémisztően sötét vonalaikkal. Nem elég, hogy zártak, még feketék is. Nagyon feketék.
Mi lehet itt? Egy alapjában véve tiszta ember ijedten néz körül. Én tiszta vagyok, hová keveredtem? Miért kell nekem idekeverednem? Milyen szűk a világ, és korábban milyen tágasnak tűnt.
Szűk, de éppen a félelem révén mély – a képekről mondom, nem az alkotó vigaszára; igaz, belőle lettek ezek a képek. Ez a sok göbös ízület egymás mellett, üregek, és nem lehet tudni, hogy üresek-e. Mindenesetre inkább elhagyottak, mint lakóra várakozók.
Furcsa dolog a művészet. Olykor azzal biztatja magát az ember, ha meglátta és megformálta, már meg is szelídítette, talán meg is értette. Végül is ez az egyetlen vigaszunk.”
Soó Zöld Margit Kolozsváron született 1931. július 9-én. A múlt század derekán kezdte el képzőművészi pályáját, az újraalakult Barabás Miklós Céh alapító tagja, 2008-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szolnay Sándor-díjban részesítette, 2012-ben Munkácsy-díjat kapott és Magyar Arany érdemkereszttel tüntették ki.
