Vannak színházi előadások, amelyekről lehet, de nem föltétlen kell elemző recenziót írni. Mert olyan közvetlen, magától értetődő, felemelő és egyben szórakoztató, hogy elég, ha az élmény alapján fogalmazunk meg néhány gondolatot.
Ilyen előadás a Kézdivásárhelyi Városi Színház legújabb produkciója, a Karinthy kávéház, amely mind formai, mind tartalmi vonatkozásban a pódiumműsorok hangulatát és színvonalát hozza. Kolcsár József rendezésében ugyanis Kiss László színművész úgy játssza el a 130 évvel ezelőtt született Karinthy Frigyest, hogy közben a híres stílusparódiák célzottjai is megjelennek a színpadon: mikor verseik, mikor kávéházi szokásaik révén. Nem hiányzik persze az önirónia, na meg – mintegy ellenpontozásként – a megidézett Ady Endre, Petőfi Sándor, Babits Mihály, Madách Imre, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső munkásságának „akadémiai” értékelése sem.
Versek és prózai szövegek, paródiák és anekdoták, múlt század eleji történetek és kitalációk váltják egymást egy ötletes, változatos összeállításban, amelyben a mélyebb, elgondolkodtatóbb versélmény, az abból származó Karinthy-féle „kikönyöklés” a múlt század eleji kávéházak általunk nem tapasztalt, ám sokak által megénekelt hangulatát idézi. Így a színpadra varázsolt kávéház – az asztalokon valódi kávé gőzölög, amelyet maga az előadó szolgál fel érkezéskor – nem különös, hanem éppen a legtermészetesebb módon adja meg a szituációs teret.
Tálcán kínált, zamatos (vagyis látszólag könnyen emészthető) és mégis vérbő irodalom az, amit a néző-hallgató-résztvevő kap a Vigadó színpadán. És persze színház, változatos és mégis egységes színészi teljesítmény, de korántsem a mindenképpen különöset, a meghökkentőt kereső fajtából. Mintha a mintegy hetven perc alatt a megidézett költők-írók műveit olvashatnánk tömör és szinte kimerítő formában, ráadásul a karinthys „hangszerelés” rávilágít stílusuk lényegére. Mert a színpad arra is való, hogy az irodalmat a művészet mélységeit és játékosságát idéző környezetbe helyezze.