A zöld házikó előtt újracsoportosítás: szemét le, kulcs a zsebbe, kártya elé, pitty-pitty, nyílik a zár, az ajtót azonban kézzel kell kinyitni, lábbal megtámasztani (mert rugós), szemetet felkapni, és gyorsan besurranni, hogy oda ne csípje a kabátot a csukódás. És akkor állj. A vegyes szemét az első konténerbe kerül, ez simán megy, a hátul elhelyezett szelektív tárolókhoz vezető kurta folyosó azonban akadályokkal telített: kibelezett zacskók – zár ide, zár oda, a kukázók mindig bejutnak valahogy –, halomba hányt kartondobozok, ócska ruha, törött fogas, szakadt matrac, üvegszilánk, néhány naponként pedig ürülék torlaszolja el a helyet. Így hát odadobom a többi tetejére a gondosan különválogatott, újrahasznosítható anyagot, lenyelek néhány spontán feltoluló gorombaságot – kinek is mondanám –, és fordulok kifelé. Az ajtó gombja ragad, de muszáj megfogni, pitty-pitty, legközelebb hozzak nedves törlőkendőt a kezemnek. És a tároló falának, amit rászáradt löttyök és kézzel írott üzenetek tarkítanak, már hónapok óta.
Mehetek dolgomra. Nézek jobbra-balra, hogy jön-e autó, de csak szemetet látok: akinek nincs (kéznél) a kártyája, az csak úgy leteszi a maga zacskóját a begyűjtő házikó tövébe, és persze a kukázók ott helyben kibontják, a szél és a kóbor kutyák pedig széthordják a maradékokat. A lerakó mögött játszótér van, a kinti szemét jelentős része ott köt ki, nem is igen látni olyan szülőt, nagyszülőt, aki ide hozná gyermekét, unokáját hintázni, pedig szép a berendezés, kicsi, de jól felszerelt a favár. Időnként néhány felügyelet nélküli kisdiák üldögél rajta, kamaszok őgyelegnek cigarettával, kutyasétáltató polgár húzza el a konzervdobozok felé szimatoló kedvencét. Odébb egy kupac levágott ág, azon is sok vegyes szemét díszeleg, no meg néhány kiselejtezett autógumi. Csendélet a harmadik évezredből, az újrahasznosítás városa címmel büszkélkedő Sepsiszentgyörgyről.