Az elmúlt száz évben nem egyszer megtörtént: nem kellett száz kilométerekre elköltöznünk, és idegenben keresni boldogulásunkat ahhoz, hogy hosszú éveket követően új állampolgárságot nyerjünk – az impériumok „házhoz” jöttek.
Az első világháború végétől a negyvenes évek derekáig ez szinte természetesnek számított: ki-ki születésének helyétől és a világpolitika pillanatnyi állásától függően volt hol magyar, hol román vagy éppen szlovák, szovjet, jugoszláv, osztrák és még ki tudja milyen állampolgár. Ez nem csak papíron hozott változást, az érintett közösségek életébe is komoly fordulat következett be, sőt – mivel az éppen erősek meg akarták mutatni, ki is az úr –, nem kevesek áldozattá váltak, s szenvedett közvetlen környezetük is.
Ugyanez kicsiben napjainkban is megtörténik Marosvásárhelyen. Akiket néhány éve Marosvásárhelyen az Unirea Főgimnázium előkészítős osztályába írattak, az idők folyamán sorra a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnázium, majd utóbb a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjaivá váltak. Nem változott tanítójuk személye, nem kerültek még csak más osztályterembe sem, csak éppen a hatalom mutatta meg, a törvények csűrésével-facsarásával mennyire tudja fitogtatni erejét. A vádlottak padjára ültették Ştefan Someşant, Maros megye volt főtanfelügyelőjét és a gimnázium volt igazgatóját, Tamási Zsoltot, akiket hivatali hatalommal való folyamatos visszaéléssel, és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel vádolnak. És meg nem nevezetten, de ott ül annak a 445 diáknak az édesapja és édesanyja is, akik fontosnak tartották, hogy magyar egyházi iskolába írassák gyermekeiket, azaz „magyarkodni” merészeltek. Idézéseket kaptak, ügyészségre járatták őket, nyilatkozatokat írattak velük, próbálták rábírni, érezzék magukat károsultnak, azaz álljanak a vád oldalára, elvégre „engedélyezetlen és nem akkreditált oktatási egység képzését” kapták gyermekeik. Bárhogy is nézzük, ez nemcsak a meghurcolás bújtatott formája, hanem egyenesen leszámolás a javából! A magyar ügyekkel próbálnak leszámolni, elijeszteni még a gondolattól is, hogy követeljük, ami jár nekünk, visszakérjük, ami a miénk.
Éppen ezért vagyunk némileg szkeptikusak a római katolikus iskola újjáalapításáról szóló jogszabály-módosítás kapcsán. Nehezen hihető, hogy a magát nyeregben érző román hatalom ez alkalommal normálisan viselkedik, s az egyre inkább a szórványosodás útjára lépő Marosvásárhelyen megold egy ilyen nagy jelentőséggel bíró kérdést. Minden bizonnyal elbújtatnak benne valami többféleképpen értelmezhető, általuk évek múlva elővehető, és minket ellehetetlenítő kiskaput – az elmúlt közel harminc esztendő tapasztalatai mondatják ezt velünk. Mert nincs olyan román párt – és sajnálattal mondjuk: talán magyar sem –, amelyik abban lenne érdekelt, hogy a közösségünk számára lényegi problémáinkat hosszú távon megoldja. Egy kis konfliktusra mindig szükség van, a béke nem a politikusoknak kedvez. Fejünk felett továbbra is átnyúlnak az impériumok.