Állítólagos ügynökmúltja — és az előkerülő dossziék — csak árnyalja a képet. Nem kilépett, mondják, kimenekült az életéből. S a versei ezekkel a vélt (vagy valóságos?) besúgói jelentésekkel kaptak egy bíborvörös árnyalatot, melynek vakító ragyogásában átértelmeződhetnek bizonyos versei is. Az Undor például. ,,Az undorban megfürödtem, / hisz undorokra, készre jöttem, / ezernyi undorral mögöttem — / tanulságos történelem. / Egek, de hisz nem volt ez önként, / és nem tudom, mi végre történt / ez éppen énvelem…" Most aztán lehet purparlézni és találgatni, mely utalás mire vonatkozik. S hogyan? Persze, mondhatjuk — mondják is sokan: beteg volt. A csontritkulás, az idegei, a magára maradottság. ,,Egyedül vagyok, mint a sárga / napraforgók szomorúsága…" Igen. S aztán a borzongató Circumdederunt, ,,Körülvettenek engem a világ dolgai, / és nincs erő közülük kiszabadítani. / Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. / Halál elől ne meneküljön az, ki meghaló." Idézzünk még? Az utolsó évek verseiben van egy nyomasztó, sokszor bizarrnak tűnő utalásháló, melynek szemein állandóan ugyanaz akad fönn. S a halott szövegek tengerén ott megy a költő botjával, jeleket rajzolva a levegőbe, a vízen.

Most, hetvenedik születésnapjára, miközben hírét, nevét és verseit a botrány forgószele sodorja, a Kriterion újra kiadta A költő életei című gyűjteményét, az 1986-os megherélt változatot, amely így is revelációszámba ment, már csak azért is, mert számtalan Szilágyi Domokos-verset, -szöveget tartalmazott, s ez most kiegészült az akkor nem szalonképes írásokkal. S revelációszámba ment azért is, mert tartalmazta azt a vallomásokból, versekből kirajzolódó képet, amelyet író- és költőtársai alkottak róla. Ez, véleményünk szerint, nem fog változni, még akkor sem, ha majd a költőről kiderítik, hogy esetleg KGB-ügynök is volt, és amerikai kém… Tartalmaz bizonyos, a kötet megjelenése után születő szövegeket is. Mert a költőket azóta is egyfolytában foglalkoztatja Szisz szerepe és sorsa, az újabb versek közül Szőcs Géza és Kovács András Ferenc szövegei emelkednek ki, árnyalva a képet. Ami legtisztábban Szilágyi István terjedelmes emlékezésében villódzik. Sokáig kerülgették egymást, aztán ,,…amikor kitágult a világ", összeakadtak itt-ott. Szilágyi István egy deltai kirándulást is felemleget, s a tények részleteit rakosgatva mint mozaikot, próbálja kideríteni a szótlan különc titkait (ha voltak, mint azóta kiderült, cifrábbnál cifrábbak), s közben remek portrét rajzol, amely kikerülhetetlen immár a bőséges és növekedő Szilágyi-irodalomban. A versekből, a kötetben közöltekből és nem közöltekből pedig egy nagyobb antológiát lehetne — és kellene kiadni. Egy tizenkilencedik századi megközelítésben: ,,…aztán a nemzet — itt az erdélyi költők kara — siratá hű fiát…"