Ezúttal nem is azt találta említésre méltónak, hogy az egykori szászságnak írmagja sem maradt az ősi földön, igazán nem volt számára újdonság, hogy népe kiebrudalása, kiárusítása alaposan megtizedelte a falusfelek sorait, miként az sem, hogy a tömeges menekülés és a határok megnyílta után a még munkaképesek kiköltözése nyomán végleg felszámolódtak a nyolcszáz éves közösségek, a hírmondónak hátramaradt öregeket pedig a temető fogadta be, s ezzel az utolsó szász szó is elhal a tájon, s csak az épületek, templomok, erődítmények, romok maradnak elmesélni a történetet — hiszen minderről, az erdélyi múlt egy oszlopának kidőltéről sokat beszélgettünk már, s még gyakrabban tárgyal új otthonában, a németországi szász egyletekben, amelyek könyvekbe iparkodnak menekíteni a siebenbürgeni tapasztalatok emlékét. Nem is a településekre beköltözöttek új szokásait, a szülőházát ma birtokló család élethez és munkához való viszonyulását tette ezúttal szóvá, hanem a táj változásának riasztó méreteit.

A dél-erdélyi kultúrtáj, az évszázadok verejtékével termékennyé tett dél-erdélyi határ, a valamikori szántók, kertészetek, gyümölcsösök helyén ugyanis ma a fű királysága terjeszkedik, legelővé és kaszálóvá változott át húsz év alatt a korábban kézzel, ekével, lóval-traktorral megművelt dűlők jó része, és juhnyájak, marhagulyák járják rajtuk a maguk útját, másutt a vadon nyomul feltartóztathatatlanul, bokrokat, bozótot küldve előhírnökül. A demográfiai űr, melyet e szorgos nép eltűnte és földbe süllyedése idézett elő a falvakon is, felér egy katasztrófával, de a határban ezer évvel vetette vissza a civilizációt: mintha a valamikori pásztorkodó életmód támadt volna fel ezeréves sírjából, és járná kísértetként a dél-erdélyi lankákat, hegylábakat.

Ha nem tapasztaltam volna, hogy Szatmár—Nagykároly környékén magyar földműves közösségek miként hagyták fel szántóikat a juhászkodók javára, azt mondanám, a szászokra és Dél-Erdélyre szorítkozik a jelenség, holott...