Korunk divatos irányzatai nem tudatosítják, hogy a szülők számára a gyermekek javának elsőbbséget kell élveznie a házastársi ellenségeskedésekkel szemben. A bulvársajtó naponta tudósít arról, mely híresség vált el már megint, mintha ez olyan magától értetődő lenne, mint szabót vagy fogorvost cserélni. Azokat pedig, akik bevallják: hitbeli meggyőződésből, hűségből ragaszkodnak ahhoz, hogy a házasságnak az életük végéig kell tartania, gyakran az elavult, unalmas, bigott és merev jelzőkkel bélyegzik meg.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallok panaszkodni házasfeleket, amint azt hajtogatják: nem tudják már elviselni társukat, válni akarnak. Aztán a beszélgetésből kiderül, hogy ennek az indítatásnak nem valamilyen súlyos alkalmatlanság az oka, hanem a szokásos házassági válság. A házastársak már meglátták, megismerték egymás gyengéit, elharapóztak a kényelmi dolgok, tapintatlanságok, kölcsönös szemrehányások váltanak ki rossz reagálásokat. A felek a távolmaradásban keresnek kitérőket, a testi együttlét megvonásával büntetnek, gyakoriak a dühkitörések, az elhallgatások, kisebb-nagyobb hazugságok.
Ezekre az esetekre elég gyakran jellemző, hogy a házaspárok még kiskorú gyermekeket nevelnek, és gyakran fel sem mérik a válás következményeit: ha szétköltöznének, ha lakhelyet változtatnának, akkor is, ha új kapcsolatra lépnének, a törvény értelmében mindkettőjüknek gondoskodniuk kell a közös gyermekekről – bárhogyan fest is konkrét esetben a szülők úgynevezett látogatási és felügyeleti joga.
A felmérések is bizonyítják: a fészekrombolás által rendszerint a gyermekek szenvednek, még akkor is, ha a szülők elhatározzák, hogy amennyire csak lehet, megkímélik őket.
A boldogság, hogy gyermekkel ajándékozták meg egymást, valójában olyan feladatot ró a szülőkre, amely életük végéig összeköti őket. Még felnőttkorukban is szenvednek az utódok, ha szüleik elváltak; és maguk is kevésbé jól tartanak ki saját házasságukban.
Az a tény, hogy napjainkban minden tíz házasságból öt-hat felbomlik, bizonyítja, hogy az érintettek korántsem figyelnek a döntés meghozatalakor a közös gyermekekért való felelősségre.
Aki kiélezi a válságot abban a hiedelemben, hogy végül is el lehet válni, ha az ember számára elviselhetetlenné vált a társa, figyelmen kívül hagyja, hogy a gyermekekről való gondoskodás valójában sokkal több egy tetszés szerinti hivatalos viszonynál. A házasság ugyanis életre szóló elkötelezettség, és ezért szokott gyakran rosszul végződni, ha az ember veszi a kalapját és odébbáll, egyedül hagyja a társát a kisgyerekekkel, vagy könyörtelenül elszakítja őket tőle.
Ezért lenne fontos minden elképzelhetőt megtenni annak érdekében, hogy a házasság válsága jóra forduljon. Már a legelső gyermek világrajötte előtt tudatosodnia kell a házastársakban, hogy a házasság ezentúl különleges gondosságot is megkövetel, nehogy veszélybe sodorják a gyermekek számára oly létfontosságú, védelmező fészket.
Ha a házasságot a gyermekeink egészséges lelki-szellemi növekedéséhez szükséges értékes, törékeny edénynek fogjuk fel, akkor el fogjuk kerülni azt is, hogy hűbelebalázs módjára bánjunk vele. Ezért kell veszélyes szeretetlenségként tekinteni a kölcsönös lekicsinylésre, akadékoskodásra, követelőzésre, szemrehányásra.
Az együvé tartozás értékének tudata segíthet abban, hogy a házasságot a növekvő jóság, a nagylelkűség és a kölcsönösen újra és újra kifejezett elismerés irányítsa.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
