Mondta is nejem, le a kalappal a gyerekek előtt, hogy felvállalják ezt az első advent vasárnapi fárasztó kiruccanást Böjte atya nagyszalontai házaiba, ahol közel száz gyerek lelt igazi otthonra. Igen, mondtam, valóban így van, de ehhez kell egy Sándor-Kerestély Ferenc tanár úr is. S, hogy igazam van, azt az a vastaps igazolta, amellyel a névnapja alkalmából jutalmazták Ferit a lurkók Hevesi Imre felhívására. Most is fülembe cseng az a – kicsit a gyengédséget szégyenlő, de hál’ istennek, le nem vetkőzhető – székely szeretet, ahogy a lányokhoz szólt: angyalkáim.
Aztán Imi bácsi. A másik igaz ember, ki első megszólalásával, meleg lelkével azonnal magához ragadta a hallgatóságát, legott, az első számtól bevonva a helyi kicsiket és nagyokat a produkcióba. A váltott tagokkal megerősödött „zenekara” lelkes és boldog, önfeledt kísérője volt a teljes előadás alatt. És kórusa is akadt, hisz – és itt le a kalappal a nagyszalontai pedagógusok előtt is – a gyereksereg minden sorát vele énekelte a daloknak, legyen szó Weöres Sándorról vagy mai magyar rockzenekarról. Az egész teremre ráláttam, s az átszellemült arcocskák mellett teljes átéléssel és odaadással élte végig az előadást Köveskúti igazgató úrtól a helyi gyerekfelügyelőkig minden felnőtt is. Magam csak nyeltem folyamatosan, torokba szorult galuskáktól enyhén sós valamiig mindent, de a pontot az i-re az igazgató úr tette fel, mikor odasúgta a végén: ma ismét ajándékot kaptunk. Igen, így van, kedves direktor úr. Vittünk Mikulás-csomagot jó szívvel, szeretettel, de amit ott, tőlük kaptunk, az sokkal több volt ennél.
Persze, végül Mikulás is eljött, ám e momentumnak előjátéka volt. Még az elején, mikor helyüket keresték a gyerekek, egy töpörtyűnyi, seprű szempillájú, huncut szemű kislurkónak nem jutott hely. Álldogált békésen, odasimulva egy már ülő nagyobb társához. Gyors elhatározással felkaptam és magam elé ültettem az asztalra. Királyi helye lett így, boldogan és büszkén sütkérezett a hirtelen támadt figyelem középpontjában. Majd csengőt kapott és lelkesen rázta is, míg birtokában volt a szerszám. Időnként hátranézett rám, meg a mellettem ülő Csuta Gyurkára. Kacsintottam neki párszor, de ő inkább Gyuri szakállát nézte. Aztán megjött a Mikulás fehér szőrzettel felvértezve. Norbi – mert közben kiderült a kislegény neve – ránézett, s így szólt: ez nem az igazi Mikulás bácsi, ez egy raboló bácsi! Hát, ebben volt valami igazság, kicsit olyan álarcszerűvé sikeredett a Mikulás szereléke. Aztán a komácskám újból hátranézett Csuta művész uramra, főleg becses, saját nevelésű, eredeti pofaszőrzetére, rám kacsintott egy betyárosat s kijelentett: ő az igazi Mikulás. Ebben maradtunk volna, de közben kiderült, hogy a „raboló” Mikulásnál vannak az ajándékok, így kiskomám is beállt végül a sorba, hisz a csoki az csoki, bárki adja is.
Hát „csak” ennyi történt tulajdonképpen. Megtudtuk, hogy a Mikulás keresztneve Gyurka és ismételten rájöttünk: a szeretet valóban határtalan.