Kelemen Dénes neve elé csupán a pontos tájékozódás kedvéért érdemes a gelencei jelzőt odatenni. De korántsem azért, mert felsőlemhényi születésűként szégyellené immár közel fél évszázados kötődését a felső-háromszéki nagyközséghez, sokkal inkább azért, mert eme helynév lényegesen szűkítené azt a földrajzi és lelki teret, amelyben él és dolgozik. S ha az ezermesterekre, régi oskolamesterekre emlékeztető, rendkívül gazdag tevékenységére gondolok, már azt sem tudom, szabad-e őt Gelence mindenesének titulálni.
Az biztos, hogy aki nemcsak a lenyűgöző táj, netán a fa biztosította gazdagság kedvéért látogat Gelencére, hanem az itt élők gyökereire is kíváncsi (nem is tudom, mi értelme lenne eme érdeklődés nélkül ide látogatni), nos, az óhatatlanul belebotlik Kelemen Dénes alkotásaiba. Vagy éppen a szikár, hetvenes éveit járó férfiú a maga szerény, ám annál céltudatosabb magyarázatait hallgathatja, amivel e szerves világba bevezeti az ide látogatót.
Mi csupán zsindelykeresőben kopogtattunk be portájára (bár a ,,facserepet" csupán felhasználja, ismeri a régiek leszármazottait, akik még művelik ezt a mesterséget), hogy a saját készítésű székely kapu mögött épp aktuális munkájáról faggassuk. De ahogy ilyenkor lenni szokott, az éppen munkapadon fekvő gyalogkapu faragása közben és után előkerülnek az emlékek, a sok történet, esemény, munka, ami nélkül aligha érthető egy tevékeny élet lényege. Amely — a kézdivásárhelyi tanítóképzőtől a gelencei mindenességig ívelve — úgy nyert értelmet, hogy három, immár meglett férfiutódba plántálták mindazt, amit Dénes bácsi és szentgyörgyi származású felesége elődeitől kapott.
Így a faragott gyalogkapu dálnoki motívumaitól indulva (amely mintáinak gömbölyített felületével, a domborítás és homorítás révén több és nehezebb kézi munkát igényel, mint az úgynevezett pávai), az időben sokszor évtizedeket ugorva villan fel egy tevékeny életút. Az örökölt tehetség, amely még diákkorban felhívta magára a figyelmet, már tanítói évei első időszakát meghatározta. Akkor még nem sorakoztak a legkülönbözőbb faragó-véső szerszámok a műhelyben, de volt martonosi bábszínház — a paravántól a figurákig —, az akkor divatos tájképfestés, sőt, motorkerékpár-javítás is. S amire talán a legszívesebben emlékszik: a martonosi fürdő megépítése, amelyben a közmunka megszervezése mellett ki tudja, hány munkafázist végzett-irányított. Kelemen Dénes nem titkolja, vékony tanítói jövedelmének kiegészítését is szolgálta mindaz, amibe belevágott, s arra is szívesen emlékszik, hogy — az egykoron szintén divatos, kályha mögötti, festett bádog falvédők vagy éppen bádog fürdőkádak miatt annak idején még bádogosnak is nevezték.
Aztán egy családi tengerparti úton sógora, Szabó József (az ismert szentgyörgyi repülőmodellező) egy esztergályozott favázát ad a kezébe, s a nyári semmittevésben elkészül az első díszváza. A mélyített faragási módszert azóta is kedveli, de az érdeklődés fő, majd egyetlen csapása az eredeti székely motívumkincs felé viszi. Nyujtódon áll első székely kapuja, azóta — maga sem tudja pontosan — hetven-nyolcvan került a Kárpát-medence különböző szegleteibe, a dísz- és emlékkopják, valamint a fejfák sokaságát — amelyek messzi vidékekre is elviszik hírünket — már nem is tudja számon tartani.
A hatvanas évek közepétől Gelence a helyszín, tanít és/vagy kultúrát igazgat, mikor mire adnak lehetőséget az elvtársak, a kultúrház is ekkor épül (a megnyitón csak a falu népének köszöni meg a sok közmunkát, pártunk és kormányunk köszöntését ,,elfelejti"), s a ma falusi turizmusnak nevezett látogatások szervezése révén a nyolcvanas évek derekán az anyaországi magyar fiatalok is belekóstolhatnak a székely levegőbe.
A kilencvenes években aztán besűrűsödik, egyben felgyorsul minden. A Bodor György Egyesület, a 15-ös Székely Határőrezred hagyományőrző csapata (a kezdeményező gelencei mellett ma már a kézdivásárhelyi, csernátoni és bélafalvi csapat is a zászlóalj része), az immár hivatalosan is működtetett falusi turizmus csak koordinátarendszerei annak a szerteágazó közösségszervező munkának, amely az első világháborús katonai temetőt mentette meg, emlékművek sorát teremtette meg (nem csak kezdeményezőként, szervezőként, hanem konkrét tervezőként, kivitelezőként is), ünnepek és évfordulók egész sorát álmodta és szervezte. Ennyi minden között az már szóba sem kerül, hogy vitézi ranggal is kitüntették.
De legszívesebben most is a vésők után nyúl, és — ami a motívumokat illeti — nem hallgat a megrendelők igényére. ,,Mert sok szörnyű dolog születik népi faragás címen" — mondja gondterhelten. S bár a hagyományőrző csapat vezetését Botond fiára testálta, a fegyverarzenált felvonultatva (külön színe beszélgetésünknek, amikor elmeséli, hogyan keresték a civil nyomozók az általa faragott fapuskákban a székely szabadcsapatok fegyvereit, vagy milyen kalandos módon sikerült áthozni a határon a mosonmagyaróváriak által öntött díszágyút) majdminden díszőrségben, felvonuláson ott látjuk a fiatalok között.
Mert Kelemen Dénes a közösségépítés mindenese.
