Mózes László
Parlamenti, edzett tudósító is meglepődött a szerdai, minősíthetetlen és az ország házához méltatlan jeleneteken. Az igazságügyi törvények módosítása során – a képviselők az úgynevezett első jogszabályról, a bírák és ügyészek jogállásának módosításáról szavaztak, zsinórban – kocsmai szintre süllyedtek az indulatok.
Az ülésvezető plénumban káromkodott, az ellenzéki Mentsétek meg Romániát Szövetség politikusai Tolvajok táblával, hangosbemondóval álltak a pulpitus körül, miközben a szenátusból erősítésként átült Șerban Nicolae szociáldemokrata politikus annyira bárdolatlan kifejezésekkel illette Cosette Chiricău képviselő asszonyt, hogy a hírmagyarázók azóta is csak keresik a szavakat.
Ám a cirkusznál és a zűrzavarnál jóval súlyosabb, hogy a maratoni ülés során – több mint tizenkét órán át dolgoztak a honatyák – a módosító indítványokról parlamenti vita nélkül szavaztak. Egy fontos jogszabály esetében ez teljes mértékben elfogadhatatlan, pártállami diktatúrát idéző cselekedet. Hiszen a választott politikusok arra kapnak felhatalmazást a szavazóktól, hogy demokratikus módon tegyenek eleget jogalkotói feladatuknak, s ne bábként, vakon szolgáljanak a pártvezetésnek. A társadalom azt várná el a honatyáktól, hogy érdemi vitát követően, a parlamenti játékszabályoknak megfelelően hozzanak döntést, nem futószalagon. Ez súlyos, a demokráciát alapjaiban sértő mulasztás, melyre nincs magyarázat.
Persze, az ellenzék sem győztesként kerül ki ebből a csetepatéból, noha Dan Barna, a Mentsétek meg Romániát Szövetség vezetője joggal kifogásolta a vita elhalasztását. Ez már az a politikai mélyrepülés, amikor jobbára vesztesekről lehet beszélni. Tovább gyűrűzik, fokozódik a bizalmatlanság légköre, hiszen ilyen, folyamatosan döbbenetet keltő fejlemények mellett kinek lehet ma elhinni azt, hogy az igazságügyi törvények tekintetében valóban fontos, szükséges változtatásokról lenne szó? A politika iránt érdeklődő – ha egyre kevesebb van belőlük, ez is érthető – csak táborokat lát, ellenkezőket, nem érti a jogi paragrafusokat, a betűk, szavak közé rejtett szándékot.
A közélet egyre inkább csüggedő szemlélője hallgatja tehát a kormányoldal jogászainak érvelését – ugyan mennyire lehet hitelesnek tekinteni a bizottság elnökét, a tizenhármas kormányrendelet szülőatyját? –, hallja az igazságszolgáltatás függetlenségét féltő nyugati nagykövetek aggódó nyilatkozatait, a főügyész következetes ellenkezését, a civil, szinte kétségbeesett hangokat. Utóbbiak közül nem alaptalanul tekintheti mérvadónak Tudor Chirilă bukaresti énekes tüntetésekre szólító komor videóüzenetét, s ha mindezek mellett továbbra is arra gondol, hogy az említett intézkedések fő célja a kormányzati bűnszövetség felmentése, joggal teszi.
