E gazdasági „soft power” nagyhatalom azonban politikai értelemben is birodalmi vonásokat vesz fel – nem külfölddel, hanem saját állampolgáraival szemben! –, hiszen hatékony népesedési politika helyett bevándorlási kényszert alkalmaz a nagyvállalkozói lobbik nyomására. Teheti ezt azért is, mert hosszú évtizedek óta olyan, „a korral haladó” ideológiákat fecskendeztek szét a nyugati médiában, olyan ’68-as szellemiségű oktatási reformokkal alakítottak ki öngyűlöletet, olyan típusú fogyasztói jóléttel tették tunyává polgáraikat, hogy tekintélyes részükben az életük gyermekeikben történő folytatását sem óhajtják. Vagy nincs rá lehetőségük a rájuk kényszerített őrjítő szakmaváltási stratégiák miatt. A politikára és a körülötte folyó cécóra figyelünk, holott a színeváltó, a tőkehalmozó kapitalizmus az, amely birodalmakat bomlaszt, és hoz létre új, befektetői számára kedvezőeket.
Jacques Rupnik cseh származású francia politológus írta még a kelet-közép-európai országok csatlakozása előtt, 2003 tavaszán: az EU nagy problémája, hogy „a politikai és a gazdasági elitek hajlamosak az integrációs folyamatot kisajátítani, márpedig ez a birodalmi expanzió egyik legfontosabb jellemzője”. A kvótarendszer parancsba adása a kisajátítás egyik jellemzője.
Ma, amikor Európa – talán átmenetileg – sorvadozóban, és az EU-bürokráciát hatalma alatt tartó globalista ideológia a nemzetállamok létét szeretné megsemmisíteni, nem árt a vesztfáliai modellt tüzetes vizsgálat alá vonni, amelyre Kissinger magyarul is olvasható Világrend című könyve jó alkalmat ad. Annál is inkább, mert egy Guy Verhofstadt nevű szájhős kollektíven lefasisztázta és a fehér szupremácia követőinek titulálta a lengyeleket a Függetlenség Menete miatt. Az európai parlament liberális és csatolt birodalmi különítménye a nemzeti kiállást, a szerzett jogot és vagyont védő kelet-európaiakat fasisztázza, miközben annyit tud Varsóról – untig ismert liberális csúsztatással –, hogy az 300 kilométerre van Ausch­witztól. Rossz hírünk van számukra: Hitler halott, és Varsó csak tükör, amely előtt kinyomhatják globalista pattanásukat!
Visszatekintve a múltra: annak idején a birodalmi angol politika kezdte aláaknázni az 1648-ban kialkudott és a nemzetállamiságnak teret adó vesztfáliai békerendszert, hogy az 1815-ben lezárt bécsi kongresszuson más kádenciát szabjon az európai menetrendnek. Kissinger említett könyvében a vesztfáliai békét dicséri, de a bécsi kongresszust csodálja. 1648-ban egy hosszú és kegyetlen háborút zártak le Vesztfáliában, utat nyitva a független államokból álló új Európához. A magyar történetírás is ritkán emeli ki: itt ismerték el Erdély önálló államiságát. Az Erdélyi Fejedelemség a franciák és a svédek szövetségeseként ott volt a tárgyalásokon, és bekerült a békeszerződésekbe is. Szuverén országnak, a térség stabilizáló államának tekintették.
*
Az Egyesült Államok belépése a nagyhatalmak koncertjébe megkettőzte az angolszászok hangerejét. Áriájukhoz a londoni City és a New-York-i Wall Street bankmoguljai íratták a librettót. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztására már nem is szakít időt Kissinger úr, helyette Wilsonra, Amerikát a világ lelkiismeretének tekintő, de a békekongresszuson gyászhuszárként viselkedő politikusra szán tizennégy oldalt.
Wilson a nagy háború végén, 1918 őszén úgy nyilatkozott, viselkedett, hogy már nem vállalt közösséget az 1917 tavaszán háborúba lépő, a népek önrendelkezését kürtölő önmagával. E propagandafogásnak többen is hitelt adtak: Károlyi Mihályunk, de a németek is. A példáikból megtanulhatjuk, hogy a politikai ígéretek csak azokra vonatkoznak, akik elhiszik. Wilson szégyenletes felelőssége jóval nagyobb az Antant vonósnégyesének másik három tagjánál, hiszen ő a világháború igazi győztesének, az Amerikai Egyesült Államoknak az elnöke volt.
Napjainkban, miközben az Elbán túl kvótákat számolgatnak, nekünk emlékeznünk kell a Trianonban ránk csapódó nagyhatalmi döntéssorozat előkészítésére is, mert Jászi Oszkárék, illetve a magyarországi marxista történetírás nyomán az a mítosz tartja magát, miszerint az osztrák–magyar nagyhatalom – főleg a nemzetiségi kérdés miatt – eleve bukásra volt ítélve. Ez év szeptember 27-én az Országgyűlésben tartott megemlékezés egyik levezető elnöke megismételte e nézetet. Még szerencse, hogy az általa felkért Lothar Höbel előadó, a bécsi egyetem professzora közvetve cáfolta őt. Höbel szerint a 19. század végén a nemzetiségi kérdés nem volt olyan éles, és nem volt úgy összehangolva, mint később. Az önállóság iránti igény sem volt egyforma minden nemzetiségnél. Akkor még egymás mellett élt a víziók és a pragmatizmus világa. Ha 1918-ban a Monarchia egyben marad, a lojalitás is megmarad. Hasonló következtetésekre jutott Fejtő Ferenc történész is, aki többek közt a franciaországi Nagy Kelet szabadkőműves páholy levéltárában végzett kutatásai alapján vonja le a következtetést Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria–Magyarország szétrombolása című könyvében: a Monarchiát nem a belső válság bomlasztotta fel. Idézem: „a szabadkőművesség – ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés – játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át (kiemelés tőlem – SKB) abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át.”
Nem a nemzetek robbantották ki a nagy háborút, és nem ők fejezték be a dilettánsok kegyetlenségével. Hasonlóság van aközött, ahogy lezárták azt, és ahogy ránk akarják tukmálni a migránsokat. Hogy velük és ezúttal egy kevert birodalmat hozzanak létre Európában, amelyben a vasreszeléket az Egyesült Államok mágnese mozgatja.
99 éve történt a „nagy átverés”. Mintha tegnap lett volna.