Ízzé-porrá törve került ki az ellenzék az urnákból, a legjobb vezérei fűbe haraptak, a jobboldal pedig olyan sáskányi sokaságban jött vissza, hogy a Ház baloldalán is mamelukok szorongtak. Hanem mi ez? Nézzetek csak körül, Jókai nincsen köztük. Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, akinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfőbb tanácsába.
Jókait Karcagon léptette fel a párt Madarász Imre ellen. Nomen et omen, mindenütt ott a Madarász név, ahol valami baj éri. Karcag pedig olyan a szabadelvű párt végrehajtó bizottságának fiókjában, mint a selyemzsinór. Aki Karcagot kapja, annak harangoztak, az elvégezte politikai pályáját.
A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. És csak most érzi, mi volt neki az immunitás. Milyen nyomorúságos parány az ember e képzeletbeli palást nélkül. Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne, s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Föl se kell venni, mintha semmi se történt volna, sőt, humorizálni kell fölötte, hiszen emberi dolog a bukás.
Ami a humort illeti, hát azzal váltig győzte, sőt, ezzel fizette a számláit is, ezeket írva a bukás után Almásy Géza akkori Szolnok megyei főispánnak:
Méltóságos uram, kedves barátom!
Itt küldöm neked ezt a partecédulát.
Sokszor meghaltam már a hazáért, de a temetési költséget sohasem követelték rajtam. Kérlek, igazítsd el ezt a dolgot az illető faktorokkal. „Circumdederunt te.”
Egyebekre nézve legszívesebb üdvözlettel vagyok igaz barátod, Néhai Jókai Mór.
Budapest, 1896. november 6.
Magába zárta efölötti fájdalmát, büszkébb volt, mintsem panaszkodjék akár az ország, akár a párt vagy a miniszterelnök ellen, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: „Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett, hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe”. Még elementárisabb erővel tör ki bánata a karácsony előtt megalakult Budapesti Újságírók Egyesületének a Royalban tartott díszbankettjén egy keserű tósztban. Ez volt utolsó nyilvános felszólalása. Néhány hétre rá a király a főrendiház tagjának nevezte ki 1897. jan. 23-án, s csaknem egyidejűleg a Pro litteris et artibus rendjellel tüntette ki.
Ez volt a tapasz a sebre, a jóvátétel. Mert ebben az országban minden úgy megy kicsiny dolgokban, nagy dolgokban, hogy vagy a király ront el valamit, és akkor azt a nemzet hozza rendbe, vagy a nemzet ront el valamit, és a király igazítja el.
S ezzel már vedd észre, öreg poéta, hogy ki vagy elégítve, fényes pályafutásod véget ért, ideje elvonulnod, mert ha te nem unsz rá a világra, a világ un meg téged. Ami életedből a közönségé volt, azt ím átvette, termő tavaszod, nyarad és bájos őszöd gyümölcseit élvezte, s megjutalmazta a maga módja szerint. Méltóságos főrend vagy, jó módban vagy, neved szépen cseng a földtekén véges-végig. Hát mit akarsz még? Mit vársz még? Ami időd még hátravan, az már az alkonyi szürkület. Az az idő csupán a tied. Ahhoz már nekünk semmi közünk.
Jókai nyilvános élete voltaképpen idáig terjed, ami ezentúl van, az már nem tartozik szorosan az életrajzhoz, annak elbeszélése csak rossz szokás. Csecsemő korában még Napóleon is bizonyosan csak olyan csecsemő volt, mint a többi, és talán olyan tehetetlen fecsegő aggastyán lett volna kilencvenéves korában, aminők a kilencvenéves aggastyánok. Csak a közepe Napóleon. A zúzmarával ellepett fák télen mind egyformák.
Jókai élete innen kezdve kétségkívül az alkonyat. Az est leszállt már – de még korán van gyertyát gyújtani. Özvegy öreg Apafi Mihály fejedelemről jegyzi fel költőnk a szenilitásnak azt a fajtáját, melyben az embernek a melle kívánja az asszonyt. A fejedelem őnagysága, ha kinéz az ablakon, s meglát a palotájából valami formás begyes menyecskét a környéken mozogni, legott üzenni akar a lakájtól, a tanácsostól vagy attól, akivel legelőször találkozik, hogy elveszi feleségül, menjenek, kérjék meg a kezét azonnal. A környezete be van már tanítva, azt mondják, hogy jól van, úgy lesz, ahogy őnagysága parancsolja, s azzal nem mennek sehova, és Apafi Mihály uram, mire újra látja a küldöttet, elfeledkezik a menyecskéről, immár más asszonyszemélyekre vetvén azóta bűnös szemét.
Gyakori betegség ez az aggastyánoknál. Hajdan morbus Transsilvaniensis, erdélyi betegségnek is nevezték. Benne volt Bethlen Gábor is. A gyöngébbik nemnél se szokatlan. Prielle Kornélia rá a legutolsó ismert példa. Az elme elveszti eddigi feszerejét, s az érzések feltartóztatlanul visszaviszik az embert a gyermekkorba, s ebben a visszafelé való útjában igen természetesen végigmegy az ifjúkorán is, útközben hát szerelmes is lesz, és ha jól nem vigyáznak rá, megházasodik vagy férjhez megy. Amilyen mesterien leírta Apafi Mihálynál ezeket az érdekes szimptómákat, éppen olyan mértékben és sorrendben kezdtek azok őrajta mutatkozni.
Nem lévén már többé ambíciói sem a politikában, sem az irodalomban, vágyai ilyen irányban kezdtek elkalandozni. Leginkább színésznők kötötték le figyelmét, a nagy íróhoz, annak protekciójától fényes előmenetelt remélvén. Egy darabig még szorgalmasan járt a klubba, a történelmi tarokkpartiba, de hova-tovább kezdett elmaradozni. Még mindig írogat, de keveset, leginkább a Pesti Hírlapba, ahonnan háromezer forintot kapott évenkint, amelyért 25 ívnyi kéziratot lett volna köteles írni, de nem írt annyit. A barátfalvi levita jelent meg még tőle 1897-ben, mint Az elátkozott család folytatása, ebben újra elénk bukkan a feledhetetlen Tardona regényes bükkjeivel, jámbor népével. 1898-ban a Magyar Hírlapba írogat többnyire jelentéktelen apróságokat, emlékeket, aktuális tárgyú tárcacikkeket, köztük az Öreg ember nem vén ember című regényt, mely azonban csak egy év múlva válik szenzációs művé, miután azt hiszi a közönség, hogy saját magát írta le benne, anticipálva a jövőt, minek következtében némely újságok újra lenyomatják.
Fesztytől kérdezgetik a barátai, mi történt az öreggel? „Éli világát”, felelgeti Feszty. A hír mindenféléről locsog, hogy valami színésznőbe szerelmes, hogy el fogja venni. De hát bolond beszédek ezek! Ki hinne el ilyeneket?
Míg végre 1899 őszén, szeptember 16-án kipattan minden. A lapok a leghitelesebb formában meghozzák a hírt, hogy a 74 éves aggastyán megházasodott. Elvett egy fiatal színésznőt, Grosz Bella kisasszonyt. Az egész országon végigszáguldott a villám gyorsaságával a pikáns hír. És feltárultak egész meztelenségükben a kínos családi jelenetek, melyek azt megelőzték, a baráti közbelépések és minden egyéb, ami azzal összefüggött, végighurcolva a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján. Minden jobb érzésű embernek fájdalmat, lehangoltságot okozott ez. Pedig várható volt, hogy ilyesvalami történhetik. Pszichológiailag nem szorul nagyobb magyarázatra. Mostani nősülése éppolyan abnormis, mint az ötvenegy év előtti. Akkor ő volt túlságosan fiatal a feleségéhez, most a felesége (húszéves leány) volt túlságosan fiatal hozzá. Ő maga észre sem látszott venni e számbeli különbségeket az évek között, mert megzavarta, hogy a múzsájával más elszámolási viszonyban állt: a múzsája fiatal maradt örökké, és őt is fiatalon tartotta hajlott korában is.
Hiszen kétségenkívüli, ítélőtehetsége eddigi feszerejének is meg kellett lazulnia, hogy nem bírt ennek a lépésnek ellentállni. Ámbár iszen joga van még a legutolsó féregnek is azon a falevélen élni, amelyiken akar. Könnyű megérteni azokat az indító okokat, melyek legközvetlenebb hozzátartozóit a házassági frigy megakadályozására sarkallták, de talán a mód nem volt jó, amelyet követtek, hiszen ő maga jelezte azt pompásan Apafinál, rá kellett volna hagyni s akkor talán magától elfelejti, s nem ellenkezni vele – ami egy gyereknél feltüzeli és hősiességgé magasztosítja az ellenállást. De minden jobb lett volna, mint az, ami történt, hogy a már bevégzett tény a különböző „jelenetek” miatt úgyszólván a kirakatba vitetett, s a véletlenek szeszélye és a nagy öregember naiv hiúsága miatt egész végig köznevetségül a kirakatban tartatott.
Ha csendesen, zajtalanul, rejtve megy végig mindez, a világnak kevés köze lett volna hozzá. Goethe házasságát is rosszallta, de csak szűkebb weimari környezete, a nagy német nemzet meg se mozdult. Igaz, hogy Goethe még nem volt abban a korban. De végre is az ember akkor nyúl a mézhez, amikor vágyik rá. Teljesen a Jókai magándolga az, amelyhez senkinek semmi köze. Bohó beszédek, hogy egy nagy embernek adni kell valamit magára. Hogyan? Azzal kellene tehát büntetni egy kiválóságot, hogy annak kevesebb legyen szabad, mint más tisztességes embernek? Ez a tétel egy percig se állhat fenn. Ellenkezőleg, a nagy embernek többet lehet elnézni, mint a többieknek. És végre is, kit érdekel az egy nagy ember megítélésénél, hogy ki a felesége? Kisebb lenne-e Napóleon azért, ha egy szolgálóját veszi el, ahelyett, hogy Mária Lujzát hozatta el magának a bécsi Burgból? Kérdezi-e valaki, hogy ki volt Shakespeare-nek a kedves neje? Jut-e eszedbe mrs. Dickens után kérdezősködni, ha Copperfield Dávidot olvasod?
Abban volt elhibázva, hogy nem elég csendesen történt. Mikor az ilyen események kisülnek, akkor már rendesen régiek, s a világ egy mosollyal napirendre tér fölöttük. De ez alkalommal bizonyos ügyetlenségek miatt közeseménnyé vált e házasság. Jókai meghasonlott családjával, mint egy könnyelmű ifjonc, kit nagy szenvedélye elragadott. A sajtónak és a közönségnek ezt a beavatkozásszerű viselkedését nem lehet egészen rossz néven venni, mert hiszen azzal mutatta meg legjobban, mennyire szerette Jókait, hogy szinte azt hitte, még a magánéletéhez is köze van. S maga Jókai még tetézte azzal, hogy amint a nászútról, Szicíliából hazaérkezve, értesült az itt szállongó hírekről, hogy új családja nem jól bánik vele, cáfolatul váltig szerelmi ömlengéseket írt új nejéről a lapokba – mert mindent inkább akart, mint azt, hogy sajnálják.
Csak éppen ez kellett, hogy e komikus esemény soha a szőnyegről le ne kerüljön, hogy ott legyen a kávézó nénikék uzsonnájánál, a lapok szenzációs újdonságaiban, a vadászok csípős élceiben, a képviselők triccs-traccsában, és a vigyorgó csőcselék durva kiszólásaiban.
Így halványodott Jókai nimbusza szemlátomást.
De meddig halványodott?
(folytatjuk)
