A könyv, melynek törzselőfizetői már jobbadán kihaltak, végre elkészült, a résztvevők, minthogy a császár és király égisze alatt ért véget, megkapták rendjeleiket, különböző kitüntetéseiket és végkielégítésüket (Jókai 36 ezer koronát), a Széll-kormány ezt az alkalmat ragadta meg, hogy Jókainak az országgyűlés által is megadassa a legnagyobb erkölcsi elismerést, mely a jubileumról elmaradt, s Wlassics közoktatásügyi minisztert bízta meg a minisztertanács az indítvány megtételével, hogy a parlament az agg írónak szavazzon meg élethossziglan nyolcezer koronát, amennyi eddigi szerkesztői díja volt.
De haj – öregembertől elfordul a szerencse –, még a rózsából is tormát főznek annak, nem rózsavizet. Az indítvány megtörtént, de nem ment keresztül, amint a nagy öregemberhez illett volna: egyhangúlag. A Ház nagy többsége zajos helyeslésben és éljenzésben mutatta készségét, néhány jelentéktelen képviselő azonban mégis fölszólalt. Ez okvetetlenkedésben, melybe különben semmi tiszteletlenség nem vegyült, egyszerre felugrik fürgén, mint egy fürj, az öreg Madarász József, és alig néhányak által észrevéve, a Ház szószékére fut fel, s ünnepies, rezes hangján beszédbe kezd, mely az immár lecsendesült Házat meglepetésszerűen érinti.
– Én a megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem... – csak ennyit szólhatott. Az erre kitört általános fölháborodás vihara elnémítá szavát, és őt magát is elseperte a szószékről.
Ez volt tehát az utolsó szó, ami őfelőle a Sándor utcai ház öreg falai közt elhangzott, amelyek közt hányszor tartott falrengető taps és tetszészaj közt harminc esztendőn keresztül beszédeket. Ezt hallottátok hát felőle, öreg falak legutoljára, hogy hazája ellen vétkes egyén, és nem omlottatok össze?!
Ez a „hazája ellen vétkes egyén” tartotta írásaival millió és millió emberben a honszerelmet, midőn azt mindenfelől oltogatták, elénk tárta az ország múltját lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövőjét, neki élt, neki dolgozott szíve vérével, minden porcikájával, s kivíván a maga számára a világ csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját – ez a hazája ellen vétkes ember. Az öreg falak közt ez hangzott el felőle utolszor, össze mégse roskadtak – de hát az ő lelke nem volt-e bizonyos tekintetben még erősebb, hogy össze nem roskadt? Ha nem is, mindenesetre legalább vonaglott. Oh, ne áltassuk magunkat, mondjuk ki az igazat: ennek a nagy embernek az alkonya végtelenül szomorú volt.
Úgy rémlik egy percre, mintha valamely ballépés bűnhődése lenne. De jobban meggondolva, tagadnunk kell egy ilyen ballépés fennforgását. Hiszen nem követett el semmi hibásat. Olyat, amiért egy kaszinóból ki lehetne zárni vagy egy párbajnál diszkvalifikálni. Ellentétbe helyezte magát a társadalommal? Még azt sem. Ő semmi egyebet nem tett, mint hogy egy megengedett vágyát elégítette ki fiatalemberesen, nagy zajjal.
Épp azért kétszeresen lázító a tragikuma. De ne üljünk fel az első érzésünknek. Ha már a Jókai lépéseit vizsgáltuk, vizsgálnunk kell a „bűnhődését” is, és rögtön rá kell jönnünk, hogy az csak egy Jókai-féle tragikum, mely őt a külső világnak vele szemben való viselkedésében az ő szemüvege szerint éri.
Mert ha egy közönséges filisztert veszünk, annak a sorsa ugyan meg nem ríkat azért, hogy a rokonai és a barátai elhidegültek iránta, s hogy a pletykázó körök gúnyolják, kivált, ha megtudjuk róla, hogy az illető földig sújtott férfiú a főrendiháznak tagja, vagy ötvenezer korona évi jövedelme van, és még az sem sajtol ki könnyeket szemeinkből, hogy a parlamentben valaki megtámadta, akit a Ház ezért lezúgott. Adjátok ezt a véget Vas Gerebennek, Pálffy Albertnek, Vadnay Károlynak és annyi száz elhalt írónak, s úgy fog feltűnni pályafutásuk szürke épülete, hogy egy pompás tetőt kapott.
De mit szóljunk Jókairól? Az elkényeztetett kedvencről, akinek sorsát napsugárból és rózsaillatból szőtték a Párkák. Az ő számára bizonyára olyan finom pókszálakból van összerakva a pokol is, hogy mi nem látjuk szabad szemmel annak, míg ő belefonódva, már javában benne vergődik.
Voltak fázisai, amikor úgy rémlett neki, mintha az egész ország elment volna innen valahová, és őt itt hagyta volna idegenek közt. Egy árva gyermeknek képzelte magát, pedig egy képzelődő aggastyán volt. De mindegy, képzelet vagy valóság, tény, hogy aprádonként elmaradt mindenkitől, egyes-egyedül találta magát. Nem volt már más barátja, csak az íróasztala, azt el nem vehette senki.
Oda menekül nyilak, bajok, gúnymosolyok elől, és egyre ír és mesél az ő nemzetének. Gyermekes ösztöne, összefogózván fantáziájával, olyan nyomokon jár, melyekből visszatükröződik a saját helyzete. Új regényében: Ahol a pénz nem Isten, egy társat keres s talál Salvator főhercegben, aki egy új világot alapít magának puszta szigeten, ahová idegen nem vetődik be, semmi hír nem jut be, nem jön ki. Látjuk ebből az ő legtitkosabb érzéseit, hogy ezt a világot magának gondolta ki – Salvatornak csak odaadta.
Mint az öregkorban más talajba átültetett fa, gyorsan hanyatlott az öregúr, kivált testileg, bár szellemben sem volt többé a régi, írásai színtelenebbek, zamat nélküliek és még lazábbak a szerkezetben. A mi lengyelünkben még megvillámlik egy-egy jóízű gondolat, egy szilánk, egy szikra, de már sok hamu közt. Sőt, egy pompásan megrajzolt alak is előfordul benne a füvek titkait ösmerő öregasszonyban.
Az 1903-as év folyamán ritkán mutatkozott, alig lehetett őt látni, a nyári időt a Svábhegyen és Balatonfüreden töltötte, a téli hónapokat Abbáziában vagy a Rivierán. Szokásos évenkénti novelláját ez alkalommal is megküldte a Vasárnapi Újságnak. Karácsony előtt hazajött rövid időre, s fűnek-fának dicsekedte, hogy új foga nőtt. „A természetben hiszek – mondá –, csak ez nem csal. Az új fog azt jelenti, hogy még szükségem lesz egy garnitúra fogra.”
Újév után Nizzába utazott, és csak a tavaszon tért vissza Pestre feleségével és annak családjával. Hazaérve mindjárt betegségéről panaszkodott. Háziorvosa egyelőre influenzát állapított meg. De még kijárt vele, végezte dolgait, apró bevásárlásait, járt a kiadójánál, beszámolva, hogy nem töltötte hiába az idejét Nizzában, megírta A börtön virága című regényt...
Később ágyba feküdt, de nem érezte magát rosszabbul, a baj csak május 2-án öltött komolyabb jelleget, mert egy kis láz állott be. Ekkor terjedt el az első hír a városban a betegségről. Másnap Korányit hívatták, aki megvizsgálván a beteget, a kérdezősködőkhöz így szólt:
– Tüdőgyulladás és 80 év – mit mondjak még?
E kijelentésre már futótűzként szállongott szét a hír a szélrózsa minden irányában, hogy Jókai betegsége aggasztó. Újságírók és kérdezősködők egész tömege lepte el állandóan a ház kapuját, folyosóit és a lakás előszobáját. A betegség mindjobban terjedt, alkonyat felé emelkedett a láz, a beteg eszméletét is elvesztette, az esti órákban a király tudakozódott a beteg hogylétéről.
Másnap, május 4-én azonban javulás látszott bekövetkezni. Jókai eszméleténél volt, csak a feje fájt kissé, de semmi más fájdalmat nem érzett. Ágyában fekve kedves elmésségével és szelídségével társalgott. „Milyen jó dolgom van, konyakkal, szamorodnival gyógyítanak! Dehogy kelek fel egyhamar.” Az orvosok ecetes vízzel mosták a mellét, hogy hűsítsék, ő pedig tréfálkozott velök szellemi képességeinek teljes frissességével.
Végre felvirradt a végzetes május 5-e, az utolsó nap, amely őneki a sorstól adatott. Hideg, szeles idő volt, mely hatalmasan rázta az alig lombozó fácskákat az utcákon. A lapok által föllármázott város lakói egymástól kérdezték: „Mi a legújabb Jókairól?” Az egész város erről beszélt. A király telefonja már korán reggel megcsendült. Az újságírók már a nyitás előtt ostrom alá vették a kaput. Fönt a betegszobában még előbb ébredt a beteg, álmatlan éje volt; hat órakor arra kérte ápolóját, hogy nyisson ablakot, bocsásson be friss levegőt. Kérte zsebóráját is, hogy figyelemmel kísérhesse az idő lassú múlását; nehezen várta a nap feljöttét. Majd olvasni kívánt, és saját regényét, A lőcsei fehér asszonyt kerestette ki a könyvtárából. (Színműnek akarta átdolgozni.) Kevés ideig lapozgatott benne, de nemsokára kiesett lankadt, erőtlen kezeiből.
E nagy erőtlenség orvosait is aggasztá, viszont biztató jel volt, hogy a beteg vidám: – Oly jól érzem magam – mondotta –, hogy akár dolgozni is kezdhetnék. Nagy tervek járnak a fejemben.
Délután a sok látogató közt Beöthy Zsolttal, aki komáromi ember, beszélgetett is, biztatta magát (leszünk mi még vígabban is), majd a király érdeklődésével dicsekedett: – Az én jóságos királyom csak nem feledkezett meg öreg kortársáról. Áldja meg az Isten.
Beöthy távozása után jótékony álomba szenderült, csak hat órakor ébredt fel, gyöngeségről panaszkodott, és az ablak kinyitását kérte.
– Nem bántja a zaj? – kérdék.
– Dehogy bánt – felelte mosolyogva –, hiszen az az élet, s az élet szép.
Majd bekérte a tudakozódók névjegyzékét, az összes látogatójegyeket, s ez szolgál utolsó ecsetvonásul alapjelleméhez. Átnézte nagy figyelemmel, csodálatos érdeklődéssel megforgatta az egyes névjegyeket, mint a gyermek a játékszereit, s örült ennek vagy annak. Milyen szép, hogy itt járt! Rajta volt már azon a listán akkor majd minden rokona és előkelő ismerőse.
Nyolc órakor Korányi és Stricker, a háziorvos mellhártyaizzadmányt vett észre jobb oldalán, ahol a tüdőgyulladás volt. Ez ő. Ez a halál. De a betegnek, ki teljes eszméletén volt, mégse fájt semmije. Még a halál is oly játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágja le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal akar rásújtani, s lelke szelíden röppen át a virágra.
Az órák egymás után verték a lakásban a síri esti csöndben a kilencet. Ő is előkereste a magáét, és hozzáigazította a többihez, aztán óvatosan letette maga mellé az éji szekrényre. Hallgatta percekig, hogy jár-e, aztán a fal felé hanyatlott feje, „aludni akarok”, mondá halkan, és a távozó eszméletével, a bénulás tünetei közt egyre halkabban dobbant a szíve, míg végre végképpen megszűnt verni.
Csak az óra ketyegett tovább.
Május 9-én, szürke tavaszi délután a Múzeum előcsarnokából vitték ki koporsóját, ahol a Kossuthé állt ezelőtt néhány évvel. Nagy temetés volt az állam költségén, aminőt csak a magyarok tudnak rendezni a legnagyobbjaiknak. Jelen volt a király Apponyi udvarnagy által képviselve, ott álltak a koporsó körül a rokonokon kívül a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és a városok küldöttségei, ahogy ez lenni szokott. Tizenkét nehéz szekér görnyedezett a koszorúkkal a halottaskocsi után. Ilyen pompával viszik a kiégett napot, hogy elássák a földbe.
Csak lassan lépkedve haladhat előre a halottaskocsi a maga tizenkét virágerdejével a meghatott tengernyi tömegek közt. Egész sora beszélt a szónokoknak bent a Múzeumban, valamint a nyitott sírnál künn, s hogy ne hiányozzék semmi, ami még a halottnak jó lehet, az utolsó szónok, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba lebocsátott.
Aztán ráhányták a földet, és egy kis púp keletkezett azon a helyen.
Egy hegycsúcs ellenben eltűnt egy másik helyen.
 

VÉGE