Advent van, ünnepre hangolódás fut át rajtam, de csak átfut, nem vagyok benne nyakig, mint egy kád vízben, átadva magam az élvezetnek, pontosabban a jó érzés adná át magát nekem, s lebegtetne, míg kiszállnék, de nem azért, mert a jóból is megárt a sok, hanem mert valami megsajdul bennem. Nem árt meg annak semmi, akinél csak az arany fényesebb, de nekem kicsi is megárt – a rosszból. Nem vagyok egyedül.
Beszélgettem tegnap egy távoli rokonommal, arra jártam – postaládát kerestem, és bedobtam a kitöltött kérdőívet, hogy nem kérünk a migránsokból –, benéztem hozzá, váltsunk néhány szót. Szentgyörgyről jött Budapestre pár nappal utánam, kezdetben találkozgattunk, később ritkán, mert ha iszik, bolond, hamar kikapja zsebéből a bicskát. Egyszer valaki fülön rúgta bicskástul, s nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett – karátos lehetett. Kopogok, benn dúdol: „mindig csak a más asszonya volt a jó”. – Ha a feleséged itthon lenne, nem énekelnél. – Készülünk a karácsonyra, anyósom minden évben átjön, idén beengedem. Régi helyén dolgozik egy fémműhelyben, csak előrelépett: fel meri emelni a hangját a főnöke előtt, és az asztalra csap, ha szükséges. Beszámolójából kiderül, korát meghazudtoló virgoncsággal vesz részt környezete formálásában. – Egy munkatársamnak lekentem egy pofont, mert lerománozott, megmondtam, ingyen megtanultam románul, s annyival is több vagyok, mint te, tudok egy idegen nyelvet. – Nemcsak a nyelvet kellett volna megtanulnod, hanem a miccs-, a csorba- és túrókészítést is, mert olyant, amilyent ők csinálnak, itt nem eszel. Egyetértett, s elmesélte, egy zabolai román egyszer valahogy befenekelte a macskát a sóstejes bodonkába, s amikor meglátta, felkiáltott: „piszukándule, tavaly elvesztél, hát itt vagy?”
Végre a lakásomban, egyedül. Nem ártana ünnepváró hangulatot teremteni. A Mikulás üresen hagyta a cipőmet, felhúztam, s tele lett. Számba veszem a realitásokat, álmodozás csak reggelfelé. Az ember privát gondjait is közösségben éli meg, s mindjárt másképp fest a dolog. Székely városainkban zászlós felvonulással ünnepeltek a magyargyűlölő nacionalisták, többségük nem Székelyföldön született. Kézdivásárhelyen nem mutatták meg nekik, merre van Futásfalva. Nem értik, miért nem akarunk románként élni. Bosszúsak, hogy az örökségünk nem luftballon. Kipukkasztanák. Csakhogy atomerős valami, sugárzó és hosszú felezési idejű, száz év meg se kottyan neki. Zenében, táncban, írott és nem írott művészeti ágakban, rajzban, szóváltásban, szokásokban, ételkészítésben, öltözködésben, gondolkodásmódban, építményekben, falazásban és mindenféle tárgyi készítményben ott van, századokon át beleég, s nemzedékről nemzedékre közös örökségként megmarad. És a nyelvünk! Azért szólok külön róla, mert vannak, akik azt állítják, szavaink többségét másoktól vettük át. Lealacsonyítanák, hogy megtörjék önbecsülésünket. Mellé nyúltak, mert ha van erősségünk és nukleáris fegyverünk, az a nyelvünk. Ebből ne engedjen, aki magyarnak vallja magát, míg idegen nyelvészek ámuldoznak, hogy lehet egy nyelv ilyen tökéletes. Istenadta kincs, s ha van kiváltságos dolog az ember számára, a szó az. Helyszűkében kicsi a jóból kóstolónak: 1. Furcsa titok, a világ minden táján ezrével vannak magyar földrajzi és családnevek, ebben versenytársunk nincs, elsőségünk nem kérdéses. 2. Teremtő gyökökre épül, nem vehettük át onnan, ahol ilyen nincs, átadók voltunk, nem átvevők. 3. 14 magánhangzóval bír, ez a szám a világnyelveknél 7. 4. Képes nyelv, ami önmagában kész csoda, s képzőkkel, ragokkal elágazódásokra is képes. Csokrosodik, mint a virág. Igen sok tulajdonsága emlékeztet a ragozó ősnyelvre, s már akkor megvolt, amikor az indoeurópai nyelveknek se híre, se hamva. A legkevesebb szóval a legtöbbet kifejez – ebben is különbözik a többitől. A világ kulturális örökségének a részévé kell koronázni, éspedig a ragozás nagymestere rangban. Büszke lesz, aki beszéli. Viszi a gondolatot sólyomszárnyakon, mindennek a tetejében, vagy lecsap, mint a gömbvillám, a maga fajsúlyával. Ezért profán, ha egy papírkoronás senki azt mondja otrombán: ne beszélj magyarul. Viccesebb, mintha a nyúl vinné a puskát.
Sok összetevője van a kérdésnek, s most ne csak a nyelvre, kultúrára, erkölcsre, szokásainkra, örökségünk egészére gondoljunk. Nézzünk hátra, aztán előre. Ha folyamatosságát s a világ formálásában játszott szerepét figyeljük, biztató jelek körvonalazódnak. A Jövő nem zászlórudakra támaszkodik, annál masszívabb alapokra épül. Hacsak nem háborodik meg. Kölcsönhatások közepette alakul, s az eredők eredőjének megfelelően a végkifejlet ünnepváró hangulatot teremt. Remény. Az ünnepekben az a szép, hogy jönnek, s az a jó, hogy elmúlnak. Jön a munka, utána édes a pihenés. Nem helyette.
