Pedig nem akárhol áll az: a Nemzetgyűlés bejárata előtt, arccal a Szajna felé. A hír futótűzként terjedt a szenzációéhes médiában, bevallom, még én is arra jártam, hogy lássam: ott maradt-e még a nagy renoválás közepette? Persze, mindez lehet pusztán magyari reflex: sok szobornak kötöttek útilaput a talpára a rendszerváltás hajnala óta, és korábban még költőnk is akadt, aki – a kommunista barátainak társaságában – szobrot döntögetett a jó Budapesten. Ahol most – ízlésficamból, Nyugat-majmolásból – kimerevített tehenek éktelenkednek szobrok helyett a belvárosban, és filozofikus tekintettel kérlelnek két kérődzés közepette: legyünk buddhisták, mielőtt végleg iszlám hitre térítene a nyugati újbaloldal és bevándorló társaságuk.
A büszke és kérlelhetetlen De Gaulle, illetve Pompidou elnökeinek hátat fordítva már franciák is utánozzák az amerikaiakat, nemhiába kérdezi az Egyesült Államokból kitiltott filozófusuk, Regis Debray májusban megjelent, Civilizáció című könyve alcímében: Hogyan lettünk amerikaiak? Harry Roselmack, a tévéstúdiókban forgolódó színes bőrű újságíró, Lilian Thuram, a kivénhedt guadeloupe-i futballista, Victorin Lurel, Hollande elnök volt szocialista minisztere és még sokan mások ugyanis aláírásgyűjtést kezdeményeztek, hogy XIV. Lajos minisztere ne legyen többé névadója a francia gimnáziumoknak. Mi is a bűne a kiváló gazdaságpolitikusnak? A nyomásgyakorlók szerint az, hogy ő szerkesztette a híres „fekete paragrafust”, amely törvényesítette a rabszolgaságot.
Ha valakik bevándorló kisebbség tagjaiként a celeb státuszig másznak fel az igénytelen nyugati közmédiában, az újbaloldali módinak köszönhetően ingert éreznek, hogy összedugják a fejüket, és lobbicsoportot képezve átírják a nemzeti történelmet. Mert az évtizedek óta tartó átírás mostani állapota még mindig nem kielégítő nekik. A történelem „nemzeti elbeszélésmódját” rég kiebrudalták az iskolákból, amely az elmúlt évtizedekben a baloldali víziók és ötletek kísérleti telepe volt. A vidéki császárvárosban, Compiègne-ben hallottam egy történelemtanártól, hogy szégyenkeznek a gyarmatosító múltjuk miatt. Ez a negatív ethosz – úgymond – vörös fonál az ő történelemóráján. És ilyen típusú oktatóval tele Charles Péguy hazája. Aztán később ő csodálkozik a legjobban azon, hogy a bevándorló gyerekek szemében – ezek után – az egész francia múlt és jelen egy nagy vörös posztó. Amelynek űzött vadként, lehajtott fejjel és kiköszörült szarvakkal iramodnak neki.
A rabszolgaságot – sajnos – minden korban és változatban gyakorolták. A történelem spirális menetéből ritkán döccentek ki társadalmi korszakok. Művelték az afrikaiak is, a közel-keletiek is, a távol-keletiek is, Amerikában is. Egyetlen kontinens kivétel: Antarktisz – noha a hím pingvinek ott is gyanúsak és rátartiak a nőstények felbukkanása idején. Hány százezer rabszolgát raboltak el az arab kereskedők, mielőtt a fehérek betették volna mélyebben a lábukat a kontinens belsejébe? Hány százezer fehér európai rabszolgájuk volt az araboknak a középkorban? Kikből képezték a janicsárokat a Török Birodalomban? (Érdekes: senki sem követeli Erdogantól, hogy kérjen ezért bocsánatot.) Továbbá: milyen áron ajánlották a törzsfőnökök „alattvalóikat” a rabszolga-kereskedőknek – „tudjuk, merjük, tesszük” alapon? De jöhetünk nagyon közel, a félmúltig: a svájci frank alapú hitelig. Ahogy a Neoton Família slágere mondja: „köztünk élsz, de más a neved”.
Nem kívánom relativizálni senki ősének a szenvedését, különösen nem a befutott sztárokét. De illik tudni egy közepesen művelt francia állampolgárnak, hogy Colbert igenis szabályozta a rabszolga-kereskedést a francia gyarmatokon. Ez a szabályozás pedig kényszert jelentett a rabszolga-kereskedőknek, mert korlátozta zabolátlan pénzéhségüket.
Az érvek azonban süket fülekre találnak a „professzionális felháborodóknál”. Meglehet, hogy Colbert-ről ezt nem hallották a történelemtanáraiktól. Noha a rendszerváltás után nem készült film példának okáért se Mátyás királyról, se II. Rákóczi Ferencről, se Kossuth Lajosról, remélhetőleg mi nem jutunk ilyen végpontra a magyar történelem oktatásában. Noha – feltételezem – mi is a gyarmatosító mivoltunk miatt érdemeljük meg Trianont – legalábbis a volt SZDSZ-es képviselő, Bauer Tamás szerint.
A hangadó aláírásgyűjtők – az amerikai hátszéltől meglódítva – a „boldog együttélésre és a köztársasági értékekre” hivatkoznak, amikor kiseprűznék az emlékezetből Colbert urat. Az együttélés mikéntjét viszont láthatólag ők határoznák meg, a befagyasztott múltú fehérek számára is, akik nem „médiapiac-konform” megnyilatkozásaira lecsapnak a lesben álló jogászok. Montesquieu, a hatalmi ágak teoretikusa forgolódhat a sírjában: a bírók döntéseit hetekig szajkózzák a médiában, eközben a parlamenti képviselőkből szimpla adminisztrátorok lettek. Nyugaton a politika a jog szolgálólánya. Kár tagadni.
Ha Colbert-t is kikezdik, az a köztársasági mivolt kiüresedése. A 19. század végére kikristályosodó III. Köztársaság nagyra becsülte az olyan történelmi léptékű személyiségeit, mint Colbert, Richelieu, Sully vagy Mazarin, akik kiválóan működtették a francia államot. Mai szlenggel szólva: kivételes munkabírásról tettek tanúbizonyságot a gazdaság fejlesztésében. Számukra a Nyugat-indiai Társaság megalapítása nem egy rossz emlékű rabszolgaszállító egylet volt, hanem legitim próbálkozás a holland és különösen az angol kereskedelmi társaságok által szerzett előny ledolgozására. A néhai köztársaságiak szerették a hazájukat, nemzeti történelmen nevelkedtek. Ezzel szemben a mai­ak tekintélyes része Franciaországban csak jogilag garantált „értékeket” lát, ezzel fegyverkeznek a francia múlt és jelen elleni harcban, minél több anyagi és hatalmi előnyt szerezve.
Állítom, mi, magyarok jobban ismerjük és becsüljük a francia kultúrát, mint az ilyen aláírásgyűjtők.
Trianon ellenére.

S.  KIRÁLY  BÉLA