Kósa Ferencnek

Törik magukat, vérük apad,
bőrük pikkelyes kéreg.
Élőfa-keréken izzó abroncs-idő.
Sorba toloncoltak, láncba fogva élnek.
Szavaim, adnátok célt már
nyílnak, szablyának, egyenes kaszának.
Könyörgő szemük nem győz napba nézni,
de reményük vakul, de a hitük fárad.
Beszélők terelik, pennások édesgetik másra a szót.
Nem vagyunk, nem lehetünk, ne legyünk vigasztalók.
Bevarrva bizalmuk sózott, száradó bivalybőribe —
roppan a csont, húsba lövi magát a szilánk: izgulhat az ige.
Ha kinek hangja van, ordítson, mire tartja?
Legyen egy tekintet legalább, rásugárzó ennyi arcra,
melytől idegen a bádog-agyakban kotyvasztott értelem:
hiszen falvakat sorolhatnék, és városokat —
s a számuk végtelen.