Jónás kapálózott az isteni küldetés ellen; én örömmel vállaltam. Jónásnak az Úr nem ígért frissen sült perecet, mákos kalácsot és töltött káposztát. A kántor úr megveregette a vállam, melyet serkedő szárnyaim bizsergettek.
Karácsony szombatján déltájt anyám csak azt sajnálta: nincs fényképész a faluban, hogy megörökítsen a maradékainknak.
Papírból készített, zizzenő szárnyam volt és földig hulló fehér hálóingem. (Az inget minden esztendőben lányos házaktól szereztük, s máig is a fülembe ragadt Tőkés néni elutasító válasza, miszerint nem azért varratott a lányának csipkés hálóinget, hogy akkora bakszamarak bújjanak alája.) Kopacra nyírt fejemet rózsaszínű koszorú övezte.
Bizonyos, hogy mennyei látvány lehettem.
– Mintha nem is a földre születtél volna! – mondta anyám az egekre nézve, mint aki ott nekem lakható házat s hozzá édenkertet keres.
Az elismerésre az arcom is kipirosítottam megnyálazott színes papírral, s határozottan éreztem, hogy a készülődésben több az öröm, mint később le­szen a véghezvitelben.
Délutánonként a szárnyaim ragasztottam a falu egyetlen cipészmesterétől szerzett csirizzel. Odakint hullott a hó, a magasság mintha fehér röpteret készített volna a szállani vágyó léleknek.
– Lám, hogy repülsz? – mondta nagyapám.
– Alacsony helyről nem bírok felszállni – mondtam, és létra után nézelődtem.
Annak a közepe tájáról, karomat kitárva, rúgtam el magam az űrbe.
A búzagazt szemelgető tyúkok, kacsák közé zuhantam. Míg összeszedelőzködtem, akkora kotkodácsolás támadt körülöttem, mintha a hóval együtt valóban az ég küldött volna.
– Idegen szárnyakkal nem lehet repülni – állapította meg nagyapám bölcs komolysággal, majd hozzátette: – Jó lennél madárijesztőnek. (…)
Valamivel lámpagyújtás után indult útnak a betlehemes csoport.
Tarka társaság voltunk, s foglalkozásra nézve is a lehető legvegyesebbek; királyok, szolgák, angyalok, pásztorok s egy bús apa: Szent József.
Énnekem Piroska járt az eszemben. Ha benéztem a betlehemes ládába, a gyertya halovány fényében Szűz Mária arcáról az ő arcának vonásai ragyogtak reám, s töltöttek el jóleső nyugtalansággal.
Elindultunk. Az egyébként szelíd természetű, szunyókálásra hajlamos mezőségi kutyák éktelen csaholással követtek bennünket. Az öltözékünk hergelte őket. Heródes – Lukács Jóskán a tiszteletes asszony elnyűtt, kék pongyolája lötyögött. (…) A bús apa, Újfalussi József, közönséges lepedőt csavart magára, a pásztorokon juhbőr bűzlött, a futár püspöksüvege messze világított. Ha ruházatunk szegényes volt is: a két király fején ott csillogott a díszes papírkorona.
– Indulás! – kaptuk a parancsot a gyermekirtó királytól. – Igyekezzünk a bárókhoz, tudják meg a nagy hírt még vacsora előtt.
A nagy hír az volt, hogy megszületett Jézus.
– Keljünk fel s menjünk el! – lelkendeztem én is, a szárnyaim rebbentve, és lelki szemeimmel Piroska harmatorcáján csüggve. – Mert ha valaki megelőz bennünket a hírrel, az urak a kapukat bezárják, és a kutyákat is eleresztik. (…)
A kántor úrnál a mennye­zetig érő, gyönyörűen földíszített karácsonyfa elé állítottuk a betlehemes ládikót. A csákós futár a botjával koppintott, elújságolta, hogy örvendetes szép hírt hallott az éjjel, odakint az ajtó előtt Szent József küzdött a kutyákkal, Heródes fennen hangoztatta, hogy minden toppantására ég s föld megrendül, és toppantott is valóban a faggyúszagú foltos bakancsával, de csillag helyett a bajusza esett le, és ezzel a színpadi vétséggel egyidejűleg én is kiröppentem a való világból. Szárnyaim alatt nem éreztem a spárga szorítását, a gyertyák és csillagszórók az égitestek sebességével suhantak el örömtől repeső szemeim előtt. Elfelejtettem, mi végett indultam el otthonról, csak azt tudtam, hogy minden vasárnap elrebegett gyermeki fohászom: add, Uram, engedd, Uram, hogy Piroska engem szeressen – ím beteljesedett, mert Piroska ott ült kicsi fehér széken a fenyőágak alatt, és reám nevetett. Mint egy elszakadt gyöngysor, úgy pergett rám a kedve, és akkor olyan mozdulatot tettem, mint aki leszakítja a szárnyait, és átadja annak, aki arra született, hogy földön járó emberek csak a tekintetükkel illessék. S bár szöveg és helyzet szerint hallgatnom kellett volna, feléje fordulva énekelni kezdtem.
– Mit akarsz te, fiam? – szólt rám a kántor úr. – Összezavarod az egész istenséget.
Erre a szóra magamhoz tértem, és míg a király bajuszát visszaragasztották, verejtékező homlokom törölgetve azon vitatkoztam magamban a kántor úrral, hogy a szent estének a szerelem nélkül semmi értelme.
Kifelé menet a szárnyam beleakadt az ajtóba és leszakadt. A hónom alá vágtam, úgy vittem, mint cigány a törött hegedűjét. A dombon – míg a többiek a ládikóban a szamarat és a pálmafát rendezgették, a fából faragott kisdedet a jászolba helyezték – leültem a hóra, s a kántorlak ablakában Piroska arcát kerestem…